Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - NAPLÓ - Dénes György: Juhász Ferenc ötvenéves
Juhász Ferenc ötvenéves Fogalommá, jelképpé szeretnék magasztosítani, de ő mindiglen önmaga marad: költőnek ember s embernek — költő. Mérhetjük őt tragikus életérzésével is, sorsával is, a kettő összefonódott — s így alakult Juhász Ferenc-i világgá, amely egyetemes, mint az Univerzum: bolygóival, csillagaival, beláthatóan és beláthatatlanul. Mindent költészetté varázsolt, amivel érintkezésbe került, mindent költészetté bűvölt, ami leikéből fölszakadt. Hatvany Lajos annak idején új Adynak kijáró tisztelettel köszöntötte, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni, mert nem-volt költészetet teremtett, nem-volt érzelmeket szólaltatott meg. Akkor jött társaival, Nagy Lászlóval és Simon Istvánnal, amikor már nagyon eliszaposodott a magyar költészet. A paraszt és a munkás emberi méltóságát silányitgatók, a forradalmi hitet leköpők ellen érkeztek, szenvedélyes ember- és magyarság szeretettel, bizodalmas bizodalommal... Jómagam az ötvenes évek legelején figyeltem föl Juhász Ferenc költészetére, mégpedig Egri Viktor jóvoltából, aki az akkori magyar irodalmi folyóiratot, a „Csillag”-oí lobogtatva mondta: — Nézz csak ide! — Belelapozott a Csillagba és rábökött egy versre: — Olvasd! Olvastam: Nézd az alkonyt, a hegyek üszkét, a tajtékos fák fehér-ezüstjét hordja a szél a sok virágot. De szeretem az ifjúságot! Emlékszel? Álltunk ott a szélben, részegülten még, s hófehéren, együtt már negyven évesek! S tűnődtünk, lassan megöregszünk? Evek? Oj hazát teremtünk! S ki sajnálná, hogy haja fehér lesz, ha egy nép ifjodik meg vele? A verset többször is elolvastam, külön-külön ízlelgettem minden szavát. A túlcsorduló ifjúság szólalt meg benne, a jövővárás, jövőakarás hite, a hazát építő néppel való azonosulás — kedvesen és minden frázis nélkül. A verkli-versekhez szokott fülnek szokatlan volt ez a friss és diadalmas ének, a szépség áradó szimfóniája. Később egy vékonyka, sárga füzet került a kezembe. Juhász Ferenc első kötete, a Szárnyas csikó. Ki gondolta volna még akkor, hogy ez a pegazus megtáltosodva lerugdalja az égi csillagokat is. Ebben a kis füzetben találtam meg a magyar költészet talán legszebb nagymama-versét, a gyöngéd szeretet „égi mását”. Aztán Juhász Ferenc költészete megeredt, mint sziklából fakasztott mesebeli forrás. Hatalmas eposzokban, elbeszélő költeményekben fejezte ki, ami benne forrott: múltat, emléket, történelmet, életet, halált, emberféltést, világot ölelő szerelmet. Az Apám, A tékozló ország, A virágok hatalma, A tenyészet országa, vagy A szent tűz- özön regéi eseményszámba menő könyvek voltak. A barokkos szózuhatag elkápráztatta az olvasót, megbűvölte, izgatta, ingerelte. Lelkesedtek érte és támadták, mert taszított és vonzott is ez az elementáris erejű versfolyam, ez az emberi „őserő”, ez a „Virágzó Világfa”.
