Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - NAPLÓ - Dénes György: Juhász Ferenc ötvenéves
Iskolát teremtett? Nem. Mint, ahogy Ady sem. Mert követhetetlen, egyediilvaló. De termékenyített és termékenyít szikes földön is, sziklán is. Személyesen 1973 szeptemberében találkoztam vele, amikor a Csehszlovák Rádió Magyar Szerkesztősége közös műsort szervezett a Magyar Rádióval. Berek Kati és Agárdy Gábor is szerepelt a műsorban, őket kísérte el Feri, hogy megtapasztalja fővárosunkat, hiszen még nem járt ezen a tájon. Az alkalmat felhasználva interjúra kértem föl. A hozzá intézett kérdéseket jóelőre megfogalmaztam, s ő alig néhány perc alatt megírta a választ. Megdöbbentően gyorsan dolgozott, mintha ördöngős, megszállott lett volna. Szinte patakzott belőle a szó — s én megéreztem az őserőt, varázslatos géniuszát. Ekkor írta (mondotta) a költő, a költészet felelősségvállalásáról: „A költészet felelősségtudat és ezért felelősségvállalás. A létezést, tehát a világot, tehát azt a földgolyót, amit belak az emberiség, tehát az embert — folyamatos, állandó veszély fenyegeti. Ez a veszély, ez a veszélyeztetettség az emberiség történetének kezdetei óta mindig más és mégis mindig ugyanaz: betegség, háború, elnyomás, megaláztatás, kizsákmányolás és halál. A költő — hiszen azért ember — nem hallgathat. Nem hallgathatja el a veszélyt és nincs joga nem szólni a veszély ellen. A költő hite, hogy szavával segíteni is tud, tudja segíteni az embert, hogy legyőzze a bajt. Persze, mondhatják, kevély hit ez. Én mégis hiszek ebben. Korunk legnagyobb, legegyetemesebb ősbaja, az éhség mellett, annak a fegyvernek a létezése, amely hitem szerint elpusztíthatja az egész emberiséget. Ez a fegyver — egyszerűen mondom — az atombomba. Sokat, sok nagy hosszú verset írtam erről a gondomról, éppen mert tudom, ez a valóságos végpusztulás ma már nemcsak elméletileg lehetséges, de a valóság szülötte ez a lehetőség. Miről beszélne a költő, ha erről a meglévő esetlegesről hallgatna. Ha tudja is, hogy nem tud változtatni a világon, legalább szava varázslatával adjon hitet az embernek, hogy nem reménytelen. Ez a dolga, vagy legalább is, ez az egyik dolga...” A közös műsor után nálunk vacsoráztak, örültem, hogy vendégül láthattam őket. A vacsora utáni társalgásba a költő alig-alig kapcsolódott be. Fáradt volt, s lelkében még nem ült el a viharzás, felesége tragikus halála. Már nem emlékszem, miről beszélgettünk, de alakja, Petőfit is, József Attilát is megidéző arca ma is előttem van. Különösnek találtam, hogy fejformájuk, sötét szemük mennyire hasonlít, s milyen mély kutakból csap föl bennük a szenvedély lidérclánga. A magyar költők: sors-költők, magukban hordják a tragikus életérzést. Itt találkozik Juhász Ferenc is elődeivel, költészetük határai így érintkeznek, múlt és jövendő így ölelkezik s tágul határtalanná magyar sorsban, emberi végzetben. Idézzük csak József Attila Reménytelenül című versének négy sorát: Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél. Mennyire analóg ezekkel a sorokkal Juhász Ferenc A vedlő aranycsipkeláng-oszlop című versének egyik strófája: Hull pörögve lefele a jegenyefa levele, a tar ágak közt égve hull. Nézem mosolytalanul. Költő-sorsok, magyar-sorsok, milyen szomorú üzenetekkel szóltak embernek, jövendőnek. A szomorúságon túl azonban él a remény is, mert a fájdalom mindig a vigaszt keresi — hiszem, hogy meg is találja. Mi mindannyian féltő szeretettel, ragaszkodással és tisztelettel köszöntjük az 50 esztendős Juhász Ferencet. Jómagam négy sort küldök neki, csatlakozván azokhoz az ezrekhez, akik költőként is, emberként is szeretik: József Attila riadalma benne, két sötét szeme holdason virágzik, embert ölel és csillagokkal játszik, szíve körül a mindenség szerelme. Dénes György
