Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - NAPLÓ - Zalabai Zsigmond: „Bajtársunk: Álom Tivadar, elvtársunk: Álom Tivadar”

Mint ismeretes, a mozgalom fő célkitűzése a „megközelíthetetlen ideál megközelítése, a lerajzolhatatlan lerajzolása”. „Ez a lelkesedés — mondja Baudelaire — teljesen független a szenvedélytől, amely a szív részegsége és az igazságtól, amely az ész tápláléka. Mert a szenvedély természetes dolog, túlságosan Is természetes; sértő, disszonáns hangot visz a tiszta szépség birodalmába; túlságosan mindennapi és túlságosan heves, megbotránkoztatja a tiszta Vágyakat, a kecses Melankóliákat és a nemes Kétségbeeséseket, amelyek a költészet természetfölötti birodalmát lakják.”

• A Szépség, a tiszta költészet, a poésie pure programja így fogalmazódik meg Baudelaire szonettjében:

Oly szép vagyok, mint egy kőarcú álom,

A keblemen háltak meg ezrek,

De a költő, halálos ideálom,

A vérért, a könnyért még jobban szeret.

Mint szfinksz ülök értetlen s egyre rontok,

Hó a szívem, fehér hattyúpihe;

Gyűlölöm a mozgást, a formabontót,

Nevetni, sírni nem lát senki se.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Ady első látásra ellentmond ennek a programnak. Számára az élet nemcsak „a zsíbárusok világa”, hanem A fekete zongora „bolond hangszere” Is, mely: sír, nyerít és búg.

Fejem zúgása, szemem könnye,

Tornázó vágyaim tora,

Ez mind, mind: ez a zongora.

Boros, bolond szívemnek vére Kiömlik az ő ütemére,

Ez a fekete zongora.

Egy pillanatra sem volt egyébként vitás, hogy azok, akik Adyt „szimbolistának” mondták, jobbára mást értettek ezalatt, mint a francia szimbolizmusnak, vagy egyáltalán a szimbolizmusnak való egyoldalú elkötelezettséget. Filológiai szempontból igaz az, hogy Ady a francia irodalmon keresztül kapcsolódott be ebbe a szellemi-művészi áramlatba. Ez a hullám egyébként egész Európára — sőt Európán kívüli irodalmakra Is

— kiterjedt. Bölöni és Révész Béla is megírja, hogy Ady kezdettől fogva megkülönböztetett figyelemmel olvasta a mozgalom legjelentősebb folyóiratát, a Mercure de Fran- ce-1, s más szimbolista antológiák is kedves olvasmányai voltak. Nem titkolta, hogy a „költőfejedelem”, Baudelaire és a „legcsodálatosabb költő”, Verlaine nagy hatással volt rá. A „nyílj meg szezám”-szerű felfogást azonban, melyet az Irodalomtörténet Párizsnak tulajdonít, így cáfolja meg: „Ügy kellett történnie, hogy írói bátorságom igazolását megkapjam előbb Párizsban — s egy-két tragikus sorsú franciától —, mert a mesterségemhez még mást nem taníttatott el velem Fárizs”.

Mégis, szinte évtizedekig kísértett az a felfogás, melytől a meghasonlott sorsú, szélsőségekre hajlamos Szabó Dezső már 1911-ben féltette Adyt: „Az általános műveltsé- gűek zagyva összevetéseiben Baudelaire és Ady gyakran egymás mellé párosíttatnak... De nincs ellentétesebb valami, mint a Fleurs du mai és Ady költészete és még helyesebben: Baudelaire és Ady egyénisége.”

Illyés Gyulától tudjuk viszont, hogy „Ady mély, igazán új igéit azért nem tudjuk a Nyugattal megértetni, mert az a szimbolista nyelv, amibe ezek az igék burkolva vannak, ott az 1870-es éveket idézi s így különös hulláminterferenciát teremt”. A magyarázatot Illyés Gyula abban látja, hogy „a valóságosan Párizsban élő Ady is a fülével csak Magyarországon át hallott”. Említést érdemel persze az is, hogy a magyar költészet számára a szimbolista, tehát a modern költői nyelv jelenthette a következő lépést, s ez a predesztinált feladat Adyra várt. Szimbólumait a magyar valóság magyarázza, ott a fókuszuk. Feltehetően azért is értetlen vele szemben a Nyugat, hisz