Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - LÁTÓHATÁR - Hochel, Braňo: A tanító (novella)

— Kicsit — vallotta be. — De egy kicsit félek is.

— Fél? — kérdezte hitetlenkedve. — Talán olyan szörnyeteg vagyok? Mosolygott. Szórakoztatta a helyzet.

— Megkínálom egy kis melegítővel.

Szilvóriumot hozott.

— Egészségére! — mondta és nyomban ki is itta, mert az embernek valahogy Jobban ízlik, ha nincs egyedül. A nő hozzá sem ért a pohárhoz.

— Átmelegíti, meglátja — mondta.

— Tudom. De szívesebben innék teát.

— Teát? Az nincs. Éva, a feleségem szeretett teázni. No de az régen volt. Űjra töltött.

— Ez jobban átmelegíti. Tőlem meg nem kell félnie.

— Nem félek magától. Magát féltem egy kicsit — mondta.

— Engem?

Bolond ez?!

A nő kiitta. Megrázta, de még csak nem is köhintett tőle.

— Bosszant, hogy zavarom. Elnézését kérem.

— Szóra sem érdemes. Előfordul az ilyesmi. Hisz emberek vagyunk, nem? — sietett a válasszal.

— Mióta lakik így itt?

— Idestova öt éve.

— Mit csinál itt egyedül?

— Mit? Semmit. Gondolkodom.

— Miről?

— Mindenféléről.

— Milyen boldog lehet, hogy így élhet! Egyedül, távol az emberektől. És nyugodtan gondolkodhat.

— Boldog?

— S kit tanít tulajdonképpen? Hisz nincs itt semmilyen falu.

— Tanyasi gyerekeket. Bejárók.

— Szereti őket?

— Kérem? Hogyne, igen.

— S ők is szeretik magát?

— Azt hiszem, ők is.

— Micsoda öröm lehet.

— Öröm — mondta egészen belezavarodva. Jobban megnézte a vendégét, de nem volt ismerős. S mégis, mintha kinevetné.

— Önthetek még?

— Igen. De már nem fázom. Köszönöm. Tudja, mi akartam lenni, amikor még fiatalabb voltam?

— Nem tudom. Egészségére. Honnan tudhatnám.

— Világítótoronyőr szerettem volna lenni. Egyedül élni, messzi az emberektől, ez volt a vágyam. Nem hiszi?

Lenyelt egy kortnyi italt.

— Amikor egészen kicsi voltam, csak Petkót akartam magammal vinni A macimat hívtam Petkónak. Később magammal akartam vinni minden játékomat. És Janát, a barátnőmet. Ennyi elég is lett volna.

— Valóban?

— Magam sem tudom. De akkor azt hittem.

— És most?

— Nem tudom. De már nem vagyok egészen biztos benne. Már sok embert szeretnék magam körül. Mindenkit, akit csak ismerek. S azok közül is sokat, akiket még nem is ismerek. Mint bárki más. Nem? Lehet, hogy nem. De hisz maga tulajdonképpen világítótoronyőr, nem?

— Hm. S mit csinál ön tulajdonképpen, ha szabad kérdeznem?

— Tanulok.

— Aha. Teszek még a tűzre.

Kint egészen kiderült. A vendég ásított.