Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - LÁTÓHATÁR - Hochel, Braňo: A tanító (novella)
— Hány óra? — kérdezte. — Nem tudom. Éjfél lehet. Le kéne feküdnie, hogy kissé kipihenje magát. Körülnézett a konyhában. — Csak ez az egy ágyam van. A szobám nincs berendezve, nekem nincs rá szükségem. Pihenjen le. Én fenn maradok. — Nem, nem. Azt nem tehetem. Feküdjék le maga, mintha itt sem lennék. — Nem. Önre jobban ráfér a pihenés. Valóban fáradt volt, s kis idő múlva engedett is a rábeszélésnek. Lefeküdt, csak úgy ruhástul. A tanító a kályha mellett ült egy széken és bóbiskolt. — Mondja csak, maga világítótoronyőr, boldog itt? Nem válaszolt. — Alszik? — Nem — mondta. — Nem alszom. — Nem fázik? — Nem. Csak aludjon nyugodtan. Egy pillanatra elképzelte, ugyan mit tenne a vendége, ha megpróbálna mellébújni. Többféle változatot is elképzelt. Aztán alighanem sokáig szundíthatott, mert amikor felébredt, a kályhában már csak alig pislákolt a láng. Szétkotorta a parazsat, csöndben tüzelőt rakott rá, és az ágyhoz lépett. Hanyatt feküdt, a szeme nyitva. — Nem alszom — mondta. — Látom. És maga? Maga boldog? — Még nem válaszolt nekem. S én kérdeztem előbb. — Tudom — mondta elismerőleg. — De hát mi is a boldogság? — Csapongó, aranyos pillangó, nem? Lehajolt és megsimogatta a nő arcát. Az megfogta a kezét, és lassan el- tolta. — Jó éjszakát! — köszönt el. — Jó éjt! — válaszolta a vendég. Reggelre kelve a széken ébredt. Az ágya üres volt. Kinyújtóztatta zsibbadt végtagjait. Az asztalon két pohár állt. A táj körös-körül fehéren ragyogott. Az iskolától az útig a lejtő érintetlenül, egészben fehérlett. Az úton sem volt megbolygatva a hótakaró. Leszaladt. Semmi. Az autó hült helye felé indult, de sem a tegnapi lábnyomok, sem az autógumik nyoma nem látszott. Visszatért, de hiába nézelődött körös-körül. Csak a saját lábnyomát látta. Az iskolánál épp akkor fékezett egy közeli tanyasi gyerek. Űj síléce volt. A szünetben majd meg kell kérdezni tőle, jól csúszik-e. — Jó reggelt, tanító elvtárs! — Jó reggelt, Peter. — Mit keres, tanító elvtárs? — Semmit. Semmit. Csak úgy sétálok. Az ördögbe is, persze, ha az időjárást kell megjósolnia, abban ritkán téved. Megérkezett az autóbusz, kiszállt belőle a tanítónő és néhány gyerek. A tanító üdvözölte a sofőrt. — Jócskán havazott — mondta a sofőr kihajolva az autóbusz ablakán. —• Azt hittem, föl sem jövök idáig. — Hadd essen, hisz tél van ... — Ügy igaz . . . — Mondja csak, Bartek, mikor állt el a havazás? — Ügy tízig, fél tizenegyig havazhatott. Aztán kiderült. — Ez biztos? — Biztos, tanító úr. Az asszonynak epegörcsei voltak. Alig hunytam le a szemem éjszaka. Ahogy elment az autóbusz, a tanítónőhöz fordult:
