Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - Duray Miklós: Osztényi Leander porcelánjai

A kerámiaipar céitszolgáló differenciáltságát a 18. században megelőzte a kerámia forradalma, amely Josiah Wedgwood angol fazekas, későbbiek során stíluste- remtő iparművész nevéhez fűződik. Mint új stílust teremtő, elsője volt azoknak a keramikus-kereskedőknek, akik formai és díszítési újításokat alkalmaztak. Wedgwood az újításait szerencsére — hozzáértéssel és érzéssel csinálta, noha klasszicista stílusa nem is volt hosszú életű. Hatása viszont nemcsak a maga korában volt jelentős, hanem a mai napig is észlelhető, főleg formai téren. Díszítőelemeit felfedezhetjük még az ún. karlsbadi porcelánon is (az N. E. monogramos tányér koszorú-csipkés szegélydísze). Természetes és törvényszerű, hogy a nagyipari kerámiagyártás általánossá tette a különféle sorozattárgyakat. A finom kerámia, a porcelán pedig szinte a maga külön fejlődési útját járva, már-már elszakadt a mindennapi használhatóságtól, romanticista dísz- szé vált. A porcelángyártás részben kamaraművészetté vált. A díszítés alatt eltűnt a porcelán gyönyörű felülete, s ezért a tárgyat szinte alig lehet a kerámia jellegzetességei, anyaga felől megközelíteni, s inkább mint képzőművészeti alkotást szobás szemlélni. Herbert Read ezt horror vacui-nak nevezi. „Az emberben felülkerekedik egy érzés, melyet az ürességtől való félelemnek lehet nevezni, képtelen eltűrni az üres térséget. Ez az érzés legerősebben egyes vadember törzseknél vagy pedig dekadens kultúráknál jelentkezik ... Minden díszítő elemet kétségbe kell vonnunk ... Az ornamentum egyedüli jogérvényessége a forma hangsúlyozása.” Az üres tér betöltése viszont nem azonos a felület mázzal való bevonásával, csak ha a máz kétségessé teszi a kerámiatárgy kerámia mivoltát. A máz nagy mestere, a Wedgwoddal rokonítható újító Zsolnav Vilmos, a pécsi Zsolnay gyár világhírnevének megalapozója, saját összeállítású, Nagymihály környéki halloyzit alapanyagú „Zsolnay-féle” keménycserépen alkalmazta a Wartha Vince pécsi gyógyszerész által kikísérletezett gyönyörű fényű eozin mázat. Sajnos, ő is abba a hibába esett, mint kora keramikusai: fémszerű külsőt próbál adni kerámiáinak. Korach Mór ezt a hajlamot becsapásnak nevezi: „szinte hihetetlen, milyen sok »művész« van, akiket a trükk, a becsapás szerelmeseinek neveznék; akik a látszat keltette sikert összetévesztik a művészi eredménnyel, akik akkor igazán boldogok, ha például sikerül

olyan jól bevonni arannyal vagy ezüsttel egy csészét, hogy szemre fémből valónak tűnik”.

Ha a Karlsbad környéki porcelángyártás körülbelül százötven éves múltjának ízlésfejlődését tekintjük (az itteni kerámiaipar nagyobb múltú, de a manufakturális gyártás emléke már csak a Meissenből átszármazott, kobaltkék, hallatlanul szép hagymadíszítésben maradt fenn), mind formai, mind a dekoratív elemek azonos törvényszerűségek szerinti fejlődéséről kapunk tanúbizonyságot. Erre elsősorban a díszítés gazdagságának és változatosságának formán átcsapó elburjánzása jellemző. De megjegyezzük, hogy mindezt csupán a formaadó anyag szempontjából tartjuk hibának, mert a díszítésnek ez a gazdagsága mindenképpen a kerámia-festészet magas művességi színvonaláról tanúskodik. Ennek a stílusiránynak méltó követője Osztényi Leander.

Osztényi Leander nem keramikus, hanem porcelánfestő. Ez azt jelenti, hogy nem befolyásolhatja a tárgyak formai tartalmát, másodsorban azt, hogy az ő munkája a forma által adott felület művészi kitöltése. És Osztényi Leandert eszerint kell értékelni, ebben jutott fel a régi mesterek oly megbecsült szintjére. Acélnyomással és kézifestéssel dolgozik. A régi porcelániparban a nyomásos díszítő eljárás az olcsóbbak közé tartozott, mert lehetővé tette a díszítés változatlan reprodukálását, s csupán egy vésnök-mestert igényelt. E technika kezdete a manufakturális korba nyúlik vissza, csakhogy akkor acéllap helyett rézlemezbe metszették a képet.

Az eljárás rövid ismertetése:

A tükörsimára csiszolt acéllapra, hasonlóképp, mint a rézkarc esetében, a rajz (a porcelánra felvitt dekoráció negatív képe) grafikai és vegyi úton kerül fői. Az acéllap felülete csak több megmunká- lási szakasz után készül el a reprodukálásra.

A kisebb sorozatok és megrendelésre készült darabokat Osztényi Leander acélnyomásos eljárással díszíti.

Az iparos-művész munkájában legnehezebb a kép kirajzolódásának nyomonköve- tése. Paradox helyzet, hogy a képet, amit a viasszal bevont acéllemezre pontoz, csak sejti, s nem látja. De általában ez a gond a porcelánfestés esetében is. Persze, nem a begyakorolt sorozatminták esetében. Ez