Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - Grendel Lajos: Volt egy ház (novella)

végi levegőből. Addigi, nem túl sokra becsült élete már csak a látóhatár egy keskeny sötétlila sávja, leszáll az este, s neki még fogalma sincs róla, mibe vágott bele. Fél, de eközben azzal hitegeti magát, hogy vidéken nagyobb szükség van rá.

Már elmúlt néhány perccel négy óra, amikor Mészáros kilépett az utcára. Megpróbált nem gondolni többé a levélre, szellemi energiáit a bevásárlásra összpontosítani, ami abból állt, hogy előkészítette a cédulát, föltette a szemüvegét, beállt egy sorba, amelynek nem volt eleje, s megpróbálta kitalálni, mi a legújabb hiánycikk. Közben egy futó pillantás Ildikó kócos betűire. A tejen hiányzik a j-ről a pont, de semmi vész, ott van a cukor c-jén, s így szlováko- san is olvasható a szó, csukornak. A temetés már javában tarthatott, a kollégák vitték a koporsót, elől az igazgató a fekete öltönyében, ami úgy áll rajta, mint újgazdagon a szmoking. Köröskörül a nagy sár persze, a kisuvickolt fekete cipők cuppognak a latyakban. Többen a saját temetésüket látják, s ettől egy-két könnycsepp áztatja meg a szemüket, amit a felületes szemlélő megint csak hajlamos félremagyarázni. Tudós kolléga volt. De hol a többi tudós, kérdezné Mészáros. Tej, cukor, kenyér, liszt, hat kifli, túró. Csak nem túrósrétes lesz vacsorára?

Azután a rövidzárlat a bank előtt. Szerény számításai szerint akkor már vége lehetett a temetési ceremóniának. S ismét ugyanaz. Mészáros nem tudott volna erről első személyben beszélni, csak úgy, hogy nem vele, hanem egy barátjával történt meg. De a szavát adja, hogy úgy volt. Csak az az egyetlen homályos pont ne lett volna a levélben, az az ötcentis hézag a papírlap alján. Egy mondat, ami mindent megvilágít. Megállapította, hogy maga a levél a homályos pont. Egy mondatot szándékosan kihagytak belőle, s ettől a feje tetejére állt minden. Mészárosnak eddig semmi oka nem volt rá, hogy kétségbe vonja a levél tartalmát. Kálmán nem annyira vakmerő, hogy játsszék a halállal. S ő mégis a zsebébe nyúlt, hogy ott-e a levél. Elolvasta még egyszer, hátha olyan festékkel gépelték, ami fölszívódik a papírba, s utóbb nyoma sem marad. Sajnos, nem álmodott, és nem űztek belőle tréfát. Eltette a levelet, fölvette a bank falához támasztott szatyrokat, s éppen lelépett a járdáról, amikor megpillantotta őt, igaz, csak hátulról, de a hasonlatosság kísérteties volt. Szerencsére régen megtanult már uralkodni magán, s utálta a föltűnést. A férfi mintegy tíz lépéssel bandukolt előtte, és minden kétséget kizáróan ő volt az.

Amikor Mészáros magához tért a megdöbbenésből, első gondolata az volt, hogy talán van egy ikertestvére, miért is ne lehetne, egyáltalán nem lehetetlen. De akkor az most ott volna a temetésen. Talán annyira gyűlölték egymást ... Fogalma se volt róla, miért gyűlölhették egymást, pedig bizonyára gyűlölték és punktum. Ha ez ilyen egyszerű lett volna. De ez a férfi éppen azt a kabátot viselte, ugyanazt a kalapot, a szürke öltönyt. Minden, minden megfelelt. Például a járása. Legtöbb ismerősét nem annyira az arcáról vagy a ruházatáról, hanem a járásáról ismerte meg. Ez ő volt! Aztán arra gondolt, hogy a haláleset olvastán talán valami erős mágneses tér keletkezett benne, ami ezt a hallucinációt kivetítette a szeme elé, hogy amit titokban akart, az valamiképpen megfoghatóvá, tárgyszerűvé váljék, s így ne csak kívánalom, hanem valóság legyen a számára. De nem. Ű volt az!

— A francba — szaladt ki a száján. — Ez lehetetlen. Megbolondultam.

Hát persze hogy lehetetlen! Annyi lehetetlen dolog történik naponta, nem csoda, hogy káprázni kezd egyszer a szeme, délibábokat lát meg két lábon járó halottakat, akiknek ott volna a helyük másfél méterre a föld alatt, s ő mégsem bírja visszaparancsolni őket oda. Szerencsére a józan ész előbb-utóbb diadalmaskodik. Mialatt erre gondolt, máris úgy érezte, hogy a józan esze visszatért, s az előbbi látomáson, hahaha, legföljebb kacagni tud, ha ugyan nem szomorú inkább, hogy a napi gondok mellett mindenféle látomásai is vannak még, s föltétlenül elmondja Ildikónak, hiszen olyan régen beszélgettek magukról.

Aztán mégsem mondta el. Valahogy mégsem találta annyira kacagtatónak, Ildikó pedig olyan hangulatban volt (sajnos elég gyakran az utóbbi időben),