Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - Grendel Lajos: Volt egy ház (novella)

Már három óra múlt akkor, Ildikó fölirta egy cédulára, hogy mit kell bevásárolni, mert egyébként biztos elfelejtené a felét. Ö csak fél öt felé jön haza, előbb elmegy az óvodába a gyerekért, s ez most nagyon jól jön, mert szeretett volna egyedül maradni, s átgondolni újra ezt az átkozott esetet, bár valahol a lelke mélyén sejtette, hogy jobb volna talán, ha egyáltalán nem gondolna rá. Először is azonban megkereste a cédulát. A kredencen volt, a mosogatótál mellett. Zsebre vágta, s a pénztárcájából annyi pénzt vett ki, hogy jusson belőle esetleg egy pofa borra is. A bevásárlószatyrokat, a kéket meg a halványlilát szintén zsebre vágta, s bent a zsebében alkalmi kesztyűként a keze fejére tekerte, mert hiába volt április vége, hideg szél söpört végig az utcán és észak felől sötétkék hófelhők gyülekeztek a bérházak fölé. A kabátja gallérját is felhajtotta, de a lábán félcipő volt, s szabadon garázdálkodhatott benne a hideg. Alig várta a városban, hogy betérjen valahová, aztán a végén mégis válogatott. A Luxort nem szerette, mert olyan, mint egy huzatos hodály, végenincs csarnok vagy váróterem. A Grand, mint mindig, most is tele volt lármás jugoszláv cigányokkal, a Tulipánban egyetlen szabad helyet sem talált. Végül is egy presszóban kötött ki. Itt is sokan voltak, de éppen fölszabadult az egyik asztal. A pincérnőnek rókaarca volt (a hegyes orr tette, az egész arc abba a hatalmas, hegyes orrba futott össze], s nem nézett a szemébe, mialatt a rendelést fölvette. Kávét rendelt és konyakot, másodszorra már csak konyakot. Háromnegyed négyre járt az idő, hamarosan kezdődik a temetési szertartás, s Mészáros hirtelen egészen tisztán (szeretetett volna felkiáltani, hát ennyire nem lehet elfelejteni!), mintha ott volna, látta maga előtt a temetőt, a kopasz gesztenyefákat, a temetési menetet. Bizonyára állami temetés lesz, gondolta, bár az ilyet sosem tudni előre, itt most már a hozzátartozók rendelkeznek, gyakran a halott végakarata ellenében, s neki úgy rémlett az idő távolából, hogy a felesége mélyen vallásos nő volt. Hiába, a halál árnyékában lekerülnek a maszkok, gondolta. Dehát ez lényegtelen most. A sötétkék felhőkből hózápor zúdult az utcára, de ami leesett, az rögtön el is olvadt. A rókaarcú pincérnő kicsit félrehúzta a függönyt, s az ablakból nézte a nem mindennapi, április végi hózáport. Erre mások is nyújtogatni kezdték a nyakukat, egy darabig mindenki a havazással volt elfoglalva, s olyan csönd lett, mintha erről az örök helyről, ahová elköltözik, a halott kényszerítette volna ki a mély hallgatást szülővárosából, amelyet konokul gyűlölt, s így egy pillanatra, mintha ő is jelen lett volna a presszóban, s együtt nézte volna velük a városra zúduló havas áldást. Mészáros tudta, hogy ez képtelen gondolat, aztán mégis inkább leejtette a konyakospoharat, hogy a koppanás kiragadja a bámészkodókat a veszedelmes pillanat bűvöletéből. Egész világos volt a számára, hogyha akkor fölszáll vele a vonatra, szögre akaszt mindent, ami visszahúzza, másképpen alakulhattak volna a dolgok. S nem jutott eszébe más, csak a közhely, hogy mindenki magában hordozza a halálát. S Mészáros fölhajtotta a harmadik konyakot is, de most aztán elég, már érezte az ismerős szorítást a gyomrában, s tudta, mit jelent ez. S mégis volt valami tisztázatlan pont ebben az ügyben, túl az ő érzékenységén meg azon a bizonyára megalapozatlan feltevésén, hogy nem a tiszta igazat írták meg neki. Minél tovább töprengett rajta, annál nyilvánvalóbbá vált. Valami űr vagy micsoda, aminek a széléig eljutott már, de onnan nem lát tovább, sűrű éjszaka ereszkedik a szeme elé, vissza kell fordulnia. Miért értesítette őt Kálmán, miért szegte meg a megállapodásukat? Egyikük sem lelkesedett a fizikáért, s tulajdonképpen őérte sem, nemhiába csúfolták Gombócnak. Első látásra ő sem volt különb tőlük, a többi tanártól. Hacsak az nem, hogy ... De ez a párhuzam erőltetett, őrültség, Mészáros még a gondolatát is elhárította magától. A három konyaktól majdnem felforrt, egészen beleizzadt a vastag fekete gyapjúpulóverébe. Látta őt maga előtt, amint itt fölszáll a vonatra, valamikor 1950 táján, behúzódik az egyik fülkébe, de nem néz ki az ablakon, csak amikor a gyorsvonat már a szántóföldek között vágtat, s a háta mögött fokozatosan elvész a város az alkonyati párában meg gyári füstben. Egyetlen torony sem látszik már a városból, s akkor lehúzza az ablakot, mélyet szippant a csípős augusztus