Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - Grendel Lajos: Volt egy ház (novella)

marad Pozsonyban, de ő csak úgy lemondott a dicsőségről, a hírnévről, a sok pénzről, s mégis boldog, elégedett és hálás a városnak. Ojra mosolyogtak rá az utcán, megint félretették neki a borjúhúst, a borbélyok tréfáltak vele, a vénasszonyok sóhajtoztak, istenem, éppen olyan, mint az esperes úr. A következő esztendőkben elhalmozták kitüntetésekkel, s írtak róla egy három hasábos cikket is a járási lapban, amelynek az volt a címe: Egy boldog ember, ak! a szivünkhöz nőtt. Eltűrték a különcködéseit is, bár továbbra sem értették, mi a fenének megy ki mindig a vasárnapi gyorshoz, de mivel senkinek sem ártott, s egyébként is hóbortos, amióta ismerik, megbocsátották neki, s a magyarázatot is megtalálták rá, mondván szimbolikus gesztus, hódolat a városnak. Sokak fülében furcsán csengett ez a két szó, jelentésén néhányan össze is vesztek, de alapjában véve mégis ez látszott a legelfogadhatóbb magyarázatnak. Miért is ne? Idegen, s ezért szüntelenül biztosítani akarja a várost a hűségéről. Ott áll pár lépésre a gyorsvonattól, amellyel hazautazhatna, oda, ahová bizonyára ezer meg ezer emlék érzelmi szálai fűzik, elpuskázott lehetőségeinek a városába, amelyet talán éppen úgy gyűlöl, mint Mészáros ezt, s talán éppen olyan esküvel tagadott meg, mint Mészáros most az övét.

Mészárosnak ezért ebben a pillanatban az első számú ellensége volt ez a férfi, a legjobb lesz, gondolta, ha ki sem mozdul a váróteremből, inkább ki bírja cigaretta nélkül, mert ide biztos nem jön be, ha pedig bejön, a sok ember között könnyebb lesz elveszni. De aztán a hangosbeszélő további harminc perccel megtoldotta a már ötvenperces kését, és ő arra gondolt, hogy mire megérkezik Pozsonyba, már a villamosok sem fognak járni, jó lesz, ha a csomagjait beteszi reggelig a megőrzőbe, s magában számolni kezdte, mennyi lesz a taxiköltség a nagy állomástól a dúbravkai lakótelepig. Jókora summa jött ki, annyi pénz talán nincs is nála. De ott egye meg a fene! Az a fontos, hogy vége, hogy immár semmi köze többé ehhez a városhoz. A vonat késése kétségtelenül a város bosszúja volt, s mosolygott magában, lám, ilyen hitvány módon tud csak bosszút állni rajta a város. A foglya volt még, de visszatartani már nem tudja. Az a nagyobb város a polgárának tekinti és megvédi ha kell, biztonságot nyújt majd a nosztalgia meg az érzelgősség támadásai ellen, noha ezek közül egyelőre egyik sem fenyegette, ami jó előjel. Annyira jó, hogy mégis kiment, és rágyújtott.

A peron majdnem üres volt. Két katona ácsorgott a büfé előtt, odébb, az újságosstandnál egy öregember (talán részeg), mindenütt belebotlik az ember ilyen öregemberekbe. Mészáros jól megnézte, nem ő volt. Erős szél fújt, a kijárattal szemközt az egyik zászlórúdról letépte a vásznat. A hátsó vágányokon tehervonatok vesztegeltek, vasutasok mászkáltak a hóviharban kis lidérclám- pákkal. Fölfoghatatlan, mi hozta őt ide, abba a városba. Fordított utat tett meg, valahogy úgy, mintha Budapestre akarna menni, de a nagyszombati személyre száll föl, aztán csak úgy lustaságból ott marad abban a városban. A fe- jetetejére állt minden. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt persze ő, Mészáros se hitte volna, hogy egy napon fölszáll a vonatra, s örökre elhagyja a várost, amely- lyel akkor szinte azonos volt még, s úgy érezte, nem is tudna máshol élni. A gyerekkor megható és ártatlan naivsága volt ez, s neki hosszú gyerekkora volt, tulajdonképpen eddig a pillanatig tartott s félkézzel talán még most is kapaszkodott belé. Végig se szívta az egyik cigarettát, már rágyújtott a másikra. Örült, és izgult.

Mészáros, bár maga sem tudta, miért, eleve védekező stratégiát választott, hogy aztán, ahogy az lenni szokott, mégse legyen elég éber. Különben nem gyújt rá másodszor, bemegy, s így egy illúzióval talán szegényebb volna. Any- nyira el volt foglalva magával, hogy még a lépteit sem hallotta. Egyszer csak ott termett mellette szinte a semmiből, dehát Mészáros is tudta, hogy ez butaság, semmiből csak semmi terem, de akkor már hiába kívánta a pokolba.

— Na most lelepleztem — hallotta meg a hangját a háta mögött. — Szóval maga lopva néha hazajár!

Gombócnak hívták, ez persze csak a csúfneve volt, s mégcsak nem is nagyon találó erre a meglehetősen keszeg emberkére. Elmondta, hogy az étté-