Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - Grendel Lajos: Volt egy ház (novella)

remben ült, s csak úgy véletlenül kinézett az ablakon, amikor meglátta itt Mészárost egyedül. Eszébe jutott, milyen régen találkoztak, s hogy jó volna elbeszélgetni vele. Hiszen ki tudja, mennyit fog késni még a vonat, s ő tudja, hogy egyedül kétszer lassabban múlik az idő. Máskor föl se tűnt volna Mészárosnak, most mégis rögtön észrevette, hogy a férfi még megjelenésében is mennyire hozzászürkült a városhoz. Kopottas szürke öltöny volt rajta, egyszínű, sötét nyakkendő, lámpafényben el sem dönthető, hogy zöld-e vagy kék, mégis inkább kék, mert az talán íjobban illett hozzá, kalap, míg a kabátját biztosítékul az étteremben hagyta, hogy lássák, nem lelépni akar. Meghívta Mészárost egy konyakra, s ő elfogadta.

— Miért ne! — mondta.

— Grúz konyakot, kétszer — kiáltott a férfi már az ajtóból.

Mészáros azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát, s bosszantásul inkább sört kért.

— Hát akkor két sört!

A sörrel persze nem úgy van, hogy megissza az ember azt a fél litert. Nem! A sört csak vedelni lehet a végkimerülésig, ami télben legalább olyan eszte- lenség, mint kiállni alsónadrágban a hófúvásba. Az étterem semmivel sem volt visszataszítóbb más vasúti éttermeknél, mindenféle népség verődött benne össze, s mindenki folyton az óráját nézte. A pincérek lusták és gorombák voltak, süketek a lármától és piszkosak az asztalok között tenyésző piszoktól A sör azonban jó volt. A falon egy csatajelenetet ábrázoló festmény lógott, irtózatosan sötét abban az aranyozott rámában. Vértesek öldököltek rajta nép- viseletes parasztokat és fordítva, kasza, buzogány és mozsárágyú mind együtt a nagy kavargásban, valóságos hadtörténeti kiállítás, s az égbolton pedig természetesen sötét, viharhozó felhők. Az sem kerülte el a figyelmét (bár ez sajnos valóság volt), hogy egy svábbogár mászik be diszkrét csöndben a kép alá. Ilyen előzmények után mi sem lett volna természetesebb, minthogy ő elfújja a már ismert, városszerte ismételt és idézgetett nótát arról, hogy menynyire függetlenül, a maga akaratából irányította a sorsát ebbe a porfészekbe, s Mészáros frappáns választ készített rá magában, amitől ő pofára esik majd, s vérig sértve ugrik föl az asztaltól. Nem így lett. Beszélgettek, de egészen másról. Örök témákról, ezekben nem volt vita közöttük, bár nem szabadulhatott a gondolattól, hogy ő szándékosan tereli a beszélgetést védettebb vizekre, talán mert seijt valamit. Közben az járt a fejében, hogy a Gombóc felesége otthon ül, számlálja a perceket, és elképzelni sem tudja, mi történhetett, hogy a férje még mindig nincs otthon. Szegény asszony, mondták a városban, amióta az urára rájött ez az újabb bolondéria, lassan már az utcára se meri kitenni a lábát. A felesége issza meg az egésznek a levét. Pontosan emlékezett, hogy ugyanakkor, szinte ugyanabban a pillanatban, ugyanazt mondta ő is, amiről Mészáros tapintatból hallgatott.

— Szegény Grétike! Ű issza meg a levét az egésznek.

Gondolataiknak ez a kísérteties egybeesése arra késztette Mészárost, hogy elfogadja a feltevést, miszerint nagyon is hasonló az észjárásuk, s talán sok más dologgal kapcsolatban is azonos véleményen vannak, de nem erőltetette a párhuzamokat, csupán azt kérdezte meg még tőle, egyetért-e vele abban, hogy bizonyos helyzetekben (hozzáteszi, ritkán adódnak ilyenek), az ösztönös cselekvést kell választani, hangsúlyozva a kell-et a lehet helyett, de úgy látszik ő nem értette egészen, mire céloz, mert nem válaszolt, csak szórakozottan bólintott, amiből nem világlott ki, felelet volt-e, vagy csupán a vita elől akart kitérni. Mindezt ma már felidézni is körülményes, nem hogy megfejteni. Most, hogy a hangosbeszélőben közölték az újabb félórás késést, a vendéglő forgalma is megélénkült. Egyre többen szállingóztak át a váróteremből, s a helyiség nemsokára csaknem megtelt. Néhányan üdvözölték is őket, bizonyos leereszkedéssel. A pincérek, ha lehet még lustábbak és még gorombák voltak, mint eddig. Ök közel ültek az ajtóhoz, lábukba minden ajtónyíláskor beleharapott a kinti hideg levegő. Honnan, honnan nem, egy fekete kandúr is ott téblábolt az asztalok között, nem valószínű, hogy kintről jött be, inkább talán a konyhá