Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - Grendel Lajos: Volt egy ház (novella)

hagyni, elfelejteni, a nevét is törölni az emlékezetből. Mészáros soha olyan pontosan és tisztán nem látta a tennivalókat, mint azon a február végi napon az állomáson. Űtitársainak a zömét ismerte, bár a nevük nem fontos, hiszen egy részük bizonyára véletlenül volt ott, s a helyükbe behelyettesíthető lett volna bárki, anélkül, hogy néhány közös és általános vonásuk, amelyet együttesen is képviseltek, érvényét vesztené. Mészáros boldogtalannak érezte magát, nem is annyira a puszta tény miatt, hogy a vonat késik, hanem mert így mintha haladékhoz ljutott volna, mintha azért kapott volna gondolkodási időt, hogy megfosszák a cselekvéstől.

Az az igazság, gondolta, hogy el akarja kerülni a találkozást vele. A késésben levő vonat jóvoltából azonban még mindig ott szorongott annak a városnak a határában, amelynek mától örökre hátat fordít, s arra gondolt — ügyetlenség persze ilyenekre gondolni — hogy, íme, az időnek is vannak sorompói, s csak a vakszerencsétől függ, meddig kell várakoznia még, miközben olyan hiábavaló ábrándokat kergetett, hogy egy előre megírt és megrendezett találkozás elkerülhető. Még mindig az a régi álmodozó volt — jobb nem gondolni rá —, aki valahonnan utazik valahová, akárcsak a többiek, akikkel együtt bosszankodott a tél és a kiszámíthatatlan téli közlekedés gyötrelmei miatt. Pedig tudta, hogy otthon számára nincs már és megérkezés sincs, de csak úgy, mintha olvasta volna valahol, s amint a könyvet becsukja, siet rögtön el is felejteni. Mindenféle hülyeség járt a fejében (úgy látszik, ez a boldogság), például ilyenek: Kvetoslav bácsi, a dereglyés minden reggel szörnyen epés, vagy: amennyi a taraja, sarkantyúja, trallala, pici mókus bekapja, kappan lába kaparja, s tekintete körbejárta helyiséget, nem pillantja-e meg mégis valamelyik sarokban őt. Nos, hiába, ő — minden elismerése az övé — több volt holmi jöttmentnél. Akkoriban nyitottak újra magyar osztályokat a gimnáziumban, de még sokáig hiányoztak a szakképzett oktatók. Mészáros ezt az apjától tudta, ő is tanár volt, de egy darabig nem taníthatott, s előbb ruhatáros lett a szállodában, majd banktisztviselő, s amikor már hívták, ő mondott nemet. De fölösleges beszélni arról, ami volt. Ö, akit olyan lázasan keresett, s ugyanakkor remegett és félt is tőle, önként jött, s a valahonnan mindig mindent kiszaglászó vénasszonyok, akik előtt az sem maradhat titok, ha valahol kakast vágnak le húsvétra, kinyomozták, hogy egyik napról a másikra hagyott ott ijó állást és biztos keresetet, s jött le ide, ebbe a porfészekbe fizikát tanítani, azután, hogy már a természettudományi karon is érdeklődtek utána. Persze, minden csoda három napig tart csak. Kezdetben senki sem hitte, hogy egy-két évnél tovább kibírja egy olyan gimnáziumban, ahol még fizikai szertár sincsen. De ő gondolt egyet és megnősült, a városba nősült, s ezzel minden rosszhiszemű várakozást megcáfolt, tudtára adva a hitetleneknek, hogy fölrobbantotta maga mögött a hidakat, letelepedése végleges. Akkor aztán jöttek a vicclapba való szóbeszédek. Valaki kitalálta, hogy száműzött politikus (csak rá kell nézni, pont olyanok a száműzött politikusok), s el sem hagyhatja a várost meg ehhez hasonlók. Aztán egy napon végre csend lett körülötte, és már senki sem gondolt arra, hogy fölkerekedik, s csak úgy egyik napról a másikra elmegy. De egyszer, talán tíz, talán tizenöt évvel később kijött a pozsonyi gyorshoz, és jó hangosan azt mondta:

— Akármikor elutazhatnék, otthon biztos jobb dolgom volna.

Másnap az egész város tele volt azzal, amit az állomáson mondott, az emberek szenvedélyesen tárgyalták a kávéházban, az üzletekben, a borbélynál. Szegénykém, megbánta, hogy ekkora áldozatot hozott a városért, most már szedné a sátorfáját. S kielemezték, hogy feltűnési mániában szenved, a borsóleveset sem szereti, hümmög vagy akadékoskodik, s a legegyszerűbb dolgokról sincs véleménye. Tulajdonképpen torkig van vele mindenki, de senki se meri megmondani neki, s Mészáros tudta jól, mik a következményei annak, ha valakit a szájára vesz a város. A következő vasárnapon megismételte a kijelentését, de most már olyan hangsúllyal, hogy abban a legelvetemültebb ellensége sem találhatott volna becsmérlő szándékot, s így persze mindjárt másképpen festett a dolog. Szegénykém, milyen magasra ívelhetett volna a pályája, ha otthon