Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - Grendel Lajos: Volt egy ház (novella)

Grendel Lajos VOLT EGY HÄZ

A kézfogás maradt az utolsó emléke róla, körülöttük hótorlaszok, párás vonatablakok. A város Mészáros számára évek óta csak az a város volt, csupán álmaiban merte a nevén nevezni, olyankor sohasem aggódott, hogy netán tisz- tátlan dolgot ejt ki a száján. Apját és anyját temette el ott. Ezért sem járt szívesen vissza, az emlékek keselyűkként csaptak le reá, s egész idő alatt lakmároztak belőle, mialatt ő gyerekkorát látta, meg csupa olyan dolgot, amire, nem is volna szabad emlékeznie. P. Kálmán, egykori gimnáziumi padtársa megígérte neki, hogy majd minden hónapban visz a sírokra friss virágot, gondoskodik róla, hogy a kis udvarral szegélyezett kettős sírhelyet föl ne verje a gaz, s halottak napján gyűjt a nevében két gyertyát. Ö pedig negyedévenként küld a költségekre kétszáz koronát.

Február vége volt, az állomásépület ereszén drágakövekkel kirakott tőrökként jégcsapok csillogtak abban a keskeny, kúpforma fénypászmában, amely a város nevének betűit világította meg egy fehér táblán. Mészáros a váróterem ablakához húzódva figyelte a hólapátoló munkások eredménytelen iparkodását, hogy ellenálljanak a sűrű hóesésnek, és járhatóvá tegyék az utat a negyedik vágányhoz, ahová a pozsonyi gyorsnak kellett volna befutnia. A vonat azonban már akkor ötven percet késett. Mellette valaki rárakott a vaskályhára, s nemsokára hangosan lobogni kezdett a tűz, s szinte egyik pillanatról a másikra lett fojtó meleg. Hamarosan mindenkiről lekerültek a kabátok, a nem dohányzók a padokat bérelték ki, míg a dohányosok ki-be járkáltak izgága kis mikulásokként, mert a dohányosok sehol nem tudnak nyugton maradni. Hosszá várakozásra rendezkedtek be, ami örökkévalóságnak tetszett, amióta a hangosbeszélőben tudatták velük az ötvenperces késést, és a villanyóra ütemesen ismétlődő kattogása sem tévesztett már meg senkit sem. Öregemberek és öregasszonyok is utaztak, Mészáros számára örök rejtély volt a sietségük, meg az is, hogyan bírják a több órás kuporgást a bőröndjükön, és persze egy csomó egyetemista és szabadságos katona, hiszen vasárnap volt. A zsúfolt váróteremben csak őt nem látta egyelőre, noha egyébként biztosra vette, hogy itt van, talán a pénztárablak körül ólálkodik, talán átment az étterembe, s a szeme most is lázasan csillog, mint általában azoké, akik tudják, hogy csak az ostobák meg a félkegyelműek tréfálnak az idővel, mert mindig sietni kell, mert nem tudhatni, melyik perc az utolsó. A vasárnap az ő napja volt. Mészárosnak még élt az anyja, tőle hallotta, hogy vasárnaponként ki szokott jönni a pozsonyi gyorshoz, s úgy intézi a dolgokat, hogy szemtanú is legyen a közelben. Pedig csak megvárja, amíg a szerelvény eltűnik a víztorony mögötti kanyarban, aztán hazamegy. Csaknem mindenki ismeri a városban, szeretik és becsülik, bár nem úgy, ahogy az ember a vele egyívásúakat, inkább mint egy rokonszenves idegent, akinek egyetlen szavát sem értik, mégis azonnal megnyeri a tetszésüket, talán mert látszik a szeméből, hogy nincsenek hátsó szándékai s a légynek sem tudna ártani. Ő nem faluról jött, mint a legtöbb betelepülő, hanem a fővárosból, amikor az nem volt még főváros, huszonvalahány évvel ezelőtt. Akkor még nem voltak förtelmes, mértani toronyházak, se újgazdagok, se nagyvárosmajmolás, se mindenható, elhízott hivatalnokok, akkor a város csöppet sem hasonlított mostani önmagára. Az ilyen várost minél előbb el kel!