Irodalmi Szemle, 1978

1978/6 - FÓRUM - Ratkoš, Peter: Az ősi Nyitráról és környékéről szóló tanulmányhoz

ségből arra következtet a szerző, hogy az avarok Nyugat-Szlovákiában 796—805 között nem szűntek meg létezni, úgy ahogy a longobárdok sem tűntek el Dél-Morvaországból, mivel állítólag 870 körül említi őket a már említett nyugati krónikaíró, a szerző azonban ezt a forrást tévesen magyarázta. Annál az érvelésnél, hogy a csontvázas sírok csak avarok lehetnek, a szerző nem szentelt figyelmet a nyugat-szlovákiai nagymorva temetkezési helyeknek s a mi viszonyainkra nem adekvát, a szlávok hamvasztásos temetkezési szokását bizonygató arab forrásokat használt. Mintha megfeledkezett volna azokról a forrásokról, amelyek a Duna-medence északi részének krisztianizálására utalnak a még ténykedő avar kagánság idején a 8. század végén, mind a Dunántúlon, mind pedig a morvaországi és nyitrai szlávok körében (Passauból, Salzburgból, Avílea- ból és Dalmácia bizánci részéből jövő missziók). A szláv mezőgazdasági termelés megítélésénél a szerző a régészeti leletanyag helyett ismét csak az arab források pontatlan fordításaira támaszkodott. Egyszóval, Nagy P. szerint a Morva folyó és a Garam között a 6—9. században csak avarok éltek. A szlávok, mégpedig a bolgárok, ide állítólag csak a Nagy Károly vezette, avarok elleni nagy háború után jutottak el. Állító-1 lag ekkor Teodor kagán, később az utóda Ábrahám, valamint a Nagy P. által feltételezett Izaiás (?) a frankok szolgálatába állva igazgatták a Csallóközt is, mert Nagy P. fikciója szerint ekkor, 805-ben, kellett létrejönnie az „avar” püspökségnek Biskupice

— Püspöki székhellyel.

Ennek a fejezetnek a margójára meg kell jegyezni, hogy a szláv betelepülésnek a Duna-medencébe az avarok bejövetele előtti, illetve uralmuk alatti tagadásával, a II. világháború idején is találkozhatunk.

A második résznek már a címe is — „Pribinától Svätopluk haláláig (833—894)” — sejteti, hogy a nagymorvakorról van szó, de a 895—906 közötti évek nélkül amikor igen lényeges események játszódtak le. A szerző bevezető szavai szerint a Duna térségében csak szláv törzsi fejedelemségek voltak, ez ugyan nem így van, de Nagy P. koncepciójában nem meghatározó. E koncepció bevezetőjét az a téves állítás képezi, hogy III. Leó pápa 798-ban Salzburghoz rendelte a Dráva és Száva között elterülő vidéket. A (Nagy P. számára kellemetlen) valóság azonban az, hogy Salzburg az avarok területeinek csak a Drávától északra eső részét kapta meg; vitatható volt a karintiai és a Frank Birodalmon kívüleső szlávok kérdése. A szerző közben nem ismer bizonyos tényeket, azt, hogy az avarok uralma alatt lévő lakosság között á missziós tevékenységről 796 előtt az akvíleai pátriárka és a bajor püspökök gondoskodtak, ami a 796-ban a Duna partján megtartott synódusból is kitűnik. Az akvíleai és a bajor érsekség között 811-ben a Dráva vonalában állapították meg a határt, ez kizárja, hogy Adalrám egyházi építményt szentelt fel valamilyen Dráva alatt Mitrovacban. A szerző nem említi, hogy a salzburgi püspökség érsekséggé való emelése és a bajor egyházi tartomány létrejötte 798-ban Nagy Károly érdeme volt; a pápa ugyan beleegyezett Salzburg érsekséggé valő emelésébe, de a szomszédos szláv országok krisztiamzálását főleg Nagy Károly követelte. Az egyházi tartományok határai körüli vita 829-ben is folytatódott Salzburg és Passau között; a határt a Rába (és Répce) folyónak kellett képeznie. A Duna feletti szlávok területén a Passau és Salzburg közötti határ nem volt megállapítva, ezért a 9. századi források erről sehol sem írnak. A Conversioból azonban kitűnik, hogy a salzburgi misszió még Mojmír Nagymorvaországának létrejötte előtt (tehát még Pribina idejében) Dél-Szlovákiában, Nyitrán működött. A passaui-kremsmünsteri évkönyv vekből viszont az tűnik ki, hogy a passaui püspök gondoskodott, még a Nagymorva- ország létrejötte előtt, a régi Morvaországba küldött misszióról, erre abból következtethetünk, hogy Regihar püspök 831-ben az „összes” morvákat megkeresztelte.

Nagy P. nem vett figyelembe olyan tényeket mint a templom felszentelése az öröklődő (főúri vagy fejedelmi) birtokon és azt, hogy Pribinának, amikor menedéket keresett, kísérete volt; Nagy P. megelégedett a Conversio egy kitételével: egy bizonyos Pribina. A salzburgi klérikus számára a rendesen meg nem keresztelt Pribina talán lehetett „egy bizonyos”, de ugyanebben a forrásban szó van arról is, hogy Priblnát kíséretével együtt fogadta Radbod őrgróf, a bolgárok, a horvát fejedelem, Ratimír és Salacho karintiai őrgróf. Ezekből a tényekből éppen a fordítottja következik annak mint amit Nagy P. bizonyít. A tudományos munkában nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani egy bizonyos adatnak tekintet nélkül a többire (főleg ellentétesekre). Nagy P. megtéveszti az olvasót azokkal az állításaival, hogy nem helytálló Pribinát