Irodalmi Szemle, 1978

1978/6 - ÉLŐ MÚLT - Sándor László: A Sarló írói és művészei

erők sorakoztak fel hamarosan a munkásság frontjára.”8 Verseinek valóban igen szug- gesztív, mozgosftó hatásuk volt.

Morvay Gyula mint prózaíró is beírta nevét a magyar irodalomtörténetbe. Emberek a majorban (1936) című regénye a nyugat-szlovákiai maradékbirtokokon tengődő béresek sorsát mutatja be. E műve, akárcsak többi szépprózai írása — mint például a Jo- hákim krónikája című földmunkás-napló — a valóságirodalom tipikus Jegyeit viseli magán. A Valami készül és A nagy út (1944), de kiváltképpen a Szikra Könyvkiadó első díjával kitüntetett Fekete föld (1948) című regénye figyelemre méltó írói értékekről tanúskodik.

Merőben más alkatú és hangvételű költő volt az avantgardista Sáfáry László, aki Lendület (1931) és Verhovina (1935) című köteteiben közölt verseiben az akkori Csehszlovákiai egy másik területének, Kárpátalja nincstelen nyomorgóinak, az ukrán és magyar szegényparasztoknak, favágóknak, tutajosoknak nehéz, gondterhelt életét mutatta be. Szürrealista és expersszionista verseket írt, de sohasem szakadt el a valóságtól. Nyitott szemmel járt-kelt a kárpátaljai mikrokozmoszban, nem kerülték el figyelmét a két világháború közötti élet ellentmondásai, érzékenyen reagált az élet kis és nagy tragédiáira, és a valóság megdöbbentő, komor képei láttán a harcot jelölte meg végső feladatul: „Vágjál magadnak görcsös dorongot, / faragj magadnak furulyát, kürtöt / és fújjál sikoltó harci éneket!" (Bimbó kinyílik).

„Ebből a költészetből... leheletszerű finomsággal és mégis markolható egyszerűséggel párázik a valóság szépsége” — állapította meg helytállóan Fábry Zoltán, és hozzátette: — Sáfáry a tájélményt szociális élménnyé fokozza.”7 Sáfáry témavilága elsődlegesen a kárpátaljai táj és embere. A hangsúly természetesen az utóbbin van. A táj á keret, amelynek középpontjában Sáfáry lírájában mindig az ember áll. Az elnyomott, nyomorba taszított ember sorsáért emelt szót verseiben, és ez a mély humánummal átitatott — sajnos, befejezetlen életműve — ezért vált szerves részévé szocialista költészetünknek.

A Sarló köréhez tartozott Jarnó József is, aki a Tanácsköztársaság megdöntése után Budapestről emigrált Csehszlovákiába. A húszas évek első felében a Kassai Napló belső munkatársaként dolgozott Győry Dezsővel együtt. Megalapította a Renaissance Kultúregyesületet, amelynek elnökeként haladó szellemű munkát fejtett ki, előadásokat tartott és könyvsorozat kiadását szervezte meg. Kassán jelentek meg verskötetei — a Prometheus (1924) és az Önarckép (1927) —, amelyeken a modern magyar líra, főleg Ady szimbolizmusának hatása érződik. A húszas évek második felében áttelepült Pozsonyba, ahol kapcsolatba került a sarlósokkal és aktívan belekapcsolódott munkájukba. Ebben az időszakban, de kivált a harmincas évek első felében számos előadást tartott, főleg a kommunista irányítás alatt álló Vörös Barátságban. Ekkortájt tért át a prózaírásra. Regényeket, elbeszéléseket, tanulmányokat, riportokat, újságcikkeket írt igényesen, színvonalasan. Éppen ezért szépprózája és publicisztikája jelentősebb és fontosabb, mint eredeti vonásokat alig-alig feltüntető lírája. Szociális szemlélet tükröződik a nemzedéke sorsregényének szánt Szakadó kötetek (1926) és az etikai kérdéseket taglaló, Mikszáth-díjjal kitüntetett Börtön (1927), valamint a társadalmi mondanivalójú A gyár (1929) című regényeiben. Magyar miniatűrök (1931) című kötete novellisztikusan feldolgozott magyar írói életrajzokat tartalmaz. Mint műfordító is tevékeny volt, amerikai, francia és német lírikusokat fordított. Halálát repülőszerencsétlenség okozta. Az Ot meleg nekrológgal búcsúztatta.8

Kovács Endre is költőként kezdte irodalmi pályafutását és prózaírással folytatta, akárcsak Jarnó József. Egyetlen verskötete — a Világének — a húszas évek végén (1929) jelent meg Pozsonyban. Eleinte résztvett a Sarló munkájában, versekkel szerepelt az 1931. évi kongresszus alkalmával rendezett irodalmi esten, de később meglazult kapcsolata a mozgalommal, és csak hivatásának élt. A versírásról fokozatosan áttért a prózaírásra. Két elbeszéléskötete jelent meg: a Panoptikum (1934) és a Felszabadultak (1939), majd regényekkel jelentkezett: Rába, Pozsony, Budapest (1940) és Az alázat éuei (1941). Az ötvenes évek elejétől kezdve csak történettudományi és irodalomtörténeti művek írásával foglalkozik. Bem József (1954) című monográfiájáért Kossuth-díjjal tűntették ki. Szemben a történelemmel (1977) című, rendkívül pozitiven értékelt legújabb művében a régi Magyarország nemzetiségi kérdését elemzi.