Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - ÉLŐ MÚLT - Sándor László: A Sarló írói és művészei
Sándor László A Sarló írói és művészei AZ 1RÖK A Sarló 1931. évi országos kongresszusának második napját a pozsonyi Kereskedelmi Grémium nagytermében „forró sikerű irodalmi est zárta be.” Az esten a Sarló körül csoportosult írók közül Kovács Endre, Morvay Gyula és Wenger János versekkel, Selv- Ivei József és Szalatnai Rezső prózai írással szerepelt. Az est keretében elhangzott a Sarló irodalmi munkaközösségének rezolúciója, amely a fiatal írók, kritikusok és esszéisták marxista célkitűzéseit ismertette. A rezolúció leszögezte: „A szlovenszkói magyar középosztály irodalmának a csődje teljes. Abban az anarchiában és megsemmisülésben, amelybe a gazdasági világerők összeütközése és a gyarmati sors kergette ennek a földnek a népét, a szlovenszkói írástudók elszigetelten vergődnek a kisebbségi magyar polgárságnak osztályvédelmi akciói között... Azok a fiatal írók, kritikusok és esszéisták, akik most munkaközösségbe szervezkednek, s alakítóként lépnek a szlovenszkói magyar szellemi életbe, nem mint generáció jelentkeznek és organizálódnak, hanem a közös tájélmény, a közös sorstudatosítás s az ebből kianalizált szocialista világszemlélet vonalán” szervezkednek... „Törekvéseink a következők: dokumentáris irodalmat akarunk, — életkifejezést, amelyet felemelünk a világnézeti tudatosítás vonalára. A szocialista világnézeti irodalmat viszont a szocialista szellemiségnek minden differenciáltságával akarjuk átfűteni, s a tények, az élet, a realitás hatásába vonni. Szintézisét valóságnak és szemléletnek, konkrétumoknak és egy társadalmi perspektí- vájú tudatosításnak”,1 vagyis konkrétan: az irodalmat — a társadalmi valóság hű kifejezésével — az osztályharc szolgálatába akarják állítani. Ez világos és elvszerű programadás volt. E célkitűzések spontán vállalására már korábban felsorakoztak azok az írók, akik résztvettek a Sarló életrehívásában, mások viszont a későbbiek során kapcsolódtak be a munkába. Mindennek, természetesen, történelmi előzményei voltak. A húszas évek második felében indult meg szembetűnően a Csehszlovákiába szakadt, csaknem egymillió főt számláló magyar nemzeti kisebbség sorában az a differenciálódási folyamat, amely eszmeileg két táborra osztotta a magyarságot. Az irodalomban ennek a folyamatnak egyik legkiemelkedőbb képviselője Győry Dezső volt, aki a Kisebbségi géniusz című nevezetes vallomásában határozottan kimondta, hogy hátat kell fordítani a múltnak: „Oj élet kell a magyarságnak” — mondta nyomatékkal. És az új élet fiatal képviselőit elsősorban a leendő sarlósokban látta, az „újarcú magyarok”-ban, amint azt hasonnevű kötetében kinyilatkoztatta. Valóban nem véletlen tehát, hogy Győry Dezső lett az új társadalmi valóságra rádöbbenő, falujáró, néppel kapcsolatot kereső fiatal nemzedék költője. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a Sarló megalakulását deklaráló 1928. évi gombaszögi táborban Győry Dezsőt is ott látjuk az Adyn, Móriczon és a szovjet orosz írókon nevelkedett Morvay Gyulával és a haladó nézeteket valló Szalatnai Rezsővel együtt. A mozgalom terebé- lyesedésével egymásután csatlakoztak a Sarló gárdájához Sáfáry László, Kovács Endre, Jarnó József, Ilku Pál, Sellyei József, Dömötör Teréz és mások. Közülük ki kisebb, ki-nagyobb mértékben vett részt a mozgalom fejlődése folyamán a munkában és járult hozzá írásműveivel a szocialista tudat formálásához. Mint már Turczel Lajos is helyesen állapította meg egyik tanulmányában,2 a Sarló közismerten nem irodalmi, hanem társadalmi mozgalom volt, amely eszmei fejlődése folyamán fokról-fokra jutott el a tudományos szocializmus vállalásáig. A tagjai között levő írók eszmei-világnézeti fejlődése nagyobb részt párhuzamosan haladt a mozgalom
