Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei (esszé) — I. Rész

vezte Hurbant — mindig kéznél volt, segítségre készen állt. Akkor is, ha oltani kellett, s akkor Is, ha szítani kellett a tüzet.

Hurbant mam kellett se korholni, se nógatni. Korholta is, nógatta is önmagát eleget Törődni sem igen kellett vele: annyira megbízható, annyira hűséges volt.

Az életből vett példák a legmeggyőzőbbek, álljunk meg hát egy pillanatra annál a történetnél, amit Brezová (említésével már elkezdtünk: ,,A brezovai papjak”, emlékezik Húrban, „amely egyébként a nagytudású Pavol Mareček lakása, olyan volt, mintha elátkozták volna. A háznak a reglamája is különös volt. Heten lakták: öt apácaként tartott lány, a korlátolt szemléletű anya, férje s a ház ura, a nagy filozófus, aki számára a nemzet lusta, buta és durva tömeg, s az egyház s annak tanai rosszul magyarázott filozófia... ez az ember el volt telve önmagával.” Tomáš Hroš, aki egykor szin tén tagja volt a Társaságnak, úgy oldotta fel a kastélyt az átok alól, hogy „beleszeretett a pap legkisebb lányába, s elvette a legnagyobbat, s ezzel a ház elátkozottsága megszűnt.” De ami ettől rosszabb, a lánnyal együtt elvette a brezovai parókiát is, amely pedig Štúr egyik anyagi forrása lehetett volna10. De Húrban annak ellenére is támogatta Štúrt, hogy csak a szegény hlubokai parókiát sikerült elnyernie: „A múlt évben a tanításból 200 aranyat gazdálkodtam össze, s úgy volt, hogy egész évben abból kell élnem, de szerencsére küldött valami keveset Kollár és Húrban is. Azelőtt Safáriktól és a esetiektől is kaptam segítséget, de most a csehekét már nem fogadtam el, nem akarok tőlük függni, ne formálhassanak ránk semmilyen jogot...”

Stúr egocentrizmusa itt is, de más helyen is nyilvánvaló. Ügy áll előttünk, mint egy önmagával és feladatával teljesen elfoglalt ember, aki mindent a cél eléréséhez szolgáló eszköznek tart: Húrban is minden bizonnyal ilyen eszköz volt a számára. Stúr és Húrban tehát: mester és szerszáma.

S hogyan bírta elviselni ezt a megalázó — legalábbis a barátságukra nézve meg alázó állapotot Húrban jellemé? El tudom képzelni, hányszor nyelte le keserűségét; de volt úgy is, hogy nem nyelte le. Ha az Intézetben, ahol Stúr autokráciáját vitatták és támadták, még tartózkodott is a részvételtől, később, mikor már önállóbb és tapasztaltabb volt, komoly politikai jellegű vitákba is keveredett mesterével. Stúr tipikus hono- ratius, polgári értelmiségi. Ez a társadalmi réteg abban az időben Magyarországon először válik politikai hatalommá, s tagjai maguk is meglepődnek hatalmukon, s büszkék arra, amit a világban újabban jelentenek. „A Stúr-iskola jogászai, teológusai, orvosai kemény léptekkel jöttek és rárontottak a butaság táborára. A butaság meg a tömegekre, a kormánykörökre és a rendőrségre támaszkodott. Emezek aztán már tudták, hogyan kell az embert „az eszmék birodalmából a sárba rángatni, s a logika és költé szét mezeiről a rendőrség és cenzúra termeibe hajtani.”

Egyszóval kialakult itt valami értelmiségi elit-féle: az értelmiség a hatalom elleni harcra szövetkezett. De Stúr kezdettől fogva gátlástalanul nyúl harc közben bármilyen fegyverhez: magát a hatalmat, tehát az udvart is képes fegyverként felhasználni. Húrban eizzel szemben a negyvenes évek első felében, brezovai és hlubokai tapasztalatain okulva, jobban bízik a népben, amelyet „szunnyadó oroszlánnak” tart, s szerinte ezt az oroszlánt „csak meg kell piszkálni, s egyszerre két lábra ágaskodik...”

Éppen ezért nem tud egyetérteni azzal sem, ahogyan Stúr az udvarnál koldul: „Lajkó testvér,” írja neki, Stúr számtalan deputációjának egyikével kapcsolatban, „ne fáradozz hiába, ha nem akarsz megint csalatkozni, nemzetünk számára a világtól semmit ki nem könyörögsz, hadd hát a dolgot az Istenre, hadd intézkedjen ő, te pedig olyan eszközökkel és fegyverekkel küzdj tovább a nemzet becsületéért és boldogulásáért, amelyek közvetlen a nemzettől erednek. Légy egy a nemzetből, s ébresztgesd fiait, lányait, fiatalját, öregjét úgy, ahogy lehet, és semmit se várj az uraknál való kilincseléstől.” Nem szeretem a „reakciós” és „haladó” féle jelzőket emberekre aggatni; kockázatos játék. Az ember és a kor, a szándék és az objektív eredmény bonyolult kölcsönhatását végleges egyértelműséggel ritkán lehet kifejezni; igennel s nemmel pedig soha. S ha itt mégis a politikai állásfoglalások különbségéről és ellentétességéről beszélek, akkor ezzel nem az a célom, hogy Stúrt így minősítsem, Hurbant pedig amúgy. Ebbeli igye kezetemben pusztán a valóság tisztelete vezet.

Végül persze — a Húrban és Stúr vitái általában így végződtek — Húrban beadta a derekát, s ő is rátette kezét arra a bizonyos kilincsre; együtt ment Stúrral Bécsbe annak a deputációnak a tagjaként, amelyről fentebb szó volt. De nem szívesen ment;