Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
sen útrakelek. Rollert, vagyis kolobezskát fabrikálok, azon járok majd Böszörménybe szöget hegyezni. Kovácsmunkát vállalok. Biztosan lenéznek majd a faluban, megszólnak: Homokfutó Ábel, az okleveles harangozó és nagybőjti hőstenor szöget hegyez. Ezért gürcölte végig az oskolát? De nem baj. Beszéljenek. Zöldüljön az epéjük. Én nyugodt vagyok. Nem heverek tovább parlagon. A munka nemesit. Nemes leszek. Béke lakik bennem. Bárcsak a végek népeinek életébe is békesség költözne már! Sorsuk lenne ilyen nyugodt, mint én vagyok ... V. ZSOLTÁR Beszélik a faluban, hogy Lidiké Sörös Bé- lu felesége lesz. Nono, gondolom, ne olyan sebesen! Nem eszik a kását olyan forrón. Én sem vagyok ám ázott veréb! Nem biztos az...! Mert én tudom csak, hogy Lidiké engem szeret. Senki más nem tudja, hogy a szép gazdalány epekedik utánam. Lidiké sem tudja, hogy így van. Csak én tudom. Onnan tudom, hogy a múltkor, amikor a kolobezskán görögtem haza Böszörményből, egészen sötét volt és Lidiké mégis meglátott és megszólított: — Honnan gurul, Ábel? Böszörményből? A hangja puha, ijedt és fájdalmas. Meg is mondta, miért. — Ügy megijedtem. Azt hittem, kísértet! Dehát. .. maga volt az, Ábel! Akkor meg azért ijedtem meg, hogy leesik a kolo- bezskáról. Dehát nem esett le ... Ugye, hogy szeret, Lidiké? Sötétben is meglát és szól hozzám. Puha hangjával megsimogat. Csak a határmenti ég lenne már simább és kékebb a fejünk felett...! VI. ZSOLTÁR Határmente. Végvidék. Bánatföld. Lyukas börze. Itt állandóan meszelnek: zöldre, vörösre, kékre és sárgára meszelik a házakat. Amilyen a rendelet. Aztán váltót hamisítanak. Az adósok börtöne állandóan zsúfolt. Cserélgetik a harangnyelveket. Az ég mindig szürke és zavaros. A szél változó. Ha esik az eső, nedves a föld. Télen hideg van. Nyáron meleg. Az élet — nehéz. Derült égből is villám csapkod a határmentén. A faluba is becsapott a villám. Télen, hóesésben. A legöregebbek sem emlékeztek ilyenre: Véndörmögit mégis elvitték a hegyekbe ridegpásztornak. Tavasszal újabb égzengés: Ezsaiásék mennek a Nagy-Alföldre minden ingóságukkal. Sörös Béluék is. Mi maradunk és sírunk. Mi lesz még? Én azért maradtam, mert kitanult kétkezi kovácslegény vagyok. Szakember, nem egyszerű okleveles harangozó. Több annál... Kolobezskán járok Böszörménybe. Bár már új szóbeszéd járja. Mondják, hogy nemsokára változnak az idők, a határmente felett felszakadozik a felhőzet. Hogy azután bármilyen haranggal lehet harangozni. Nagy fordulatok jönnek. A járási főharangozó rámnevetett: — Homokfutó úr, nemsokára tőlem akár kolompolhat is, ha akar! Meleg a tavasz. Űjból meszelnek a határmentén. Mindenki olyanra meszeli a házát, amilyenre akarja. Fehérre is lehet... KIMENŐRE így volt, régen volt, talán igaz sem volt — fejezte be elbeszélését a magyar. Zúgott felettünk a Tarpataki vízesés. Vízcsepek sziporkáztak körülöttünk. Csúszott alattunk a nedves sziklapárkány. Alig bírtam rajta megkapaszkodni. Mindjárt az örvénybe zuhanok. Elnyel a vadul kavargó természeti elem. A lét. — Hogy került ide? Miért éppen ide? A vízfüggöny mögé, a síkos sziklára? — kérdeztem a magyart. Elmélázott. Mélyen töprengett, a homlokát ráncolta. Meghúzta a borókapálinkás üveget. — Már nem tudom — emlékezett vontatottan —, régen volt, elfelejtettem. Hirtelen jött, mint a határmenti villámcsapás. Egyszerre itt ültem. Megszoktam a Tarpa- taki-vízesést. Elnézem a pisztrángokat. Té- pelődöm. Miért kellett ennek így lenni? Milyen bonyolult is a határmenti sors! Néha kortyolok az üvegből. Ha kiürült, a vizet is megiszom. Elégedett vagyok. Vagy fáradt? Ilyen az életem ... VII. ZSOLTÁR
