Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
Eszébe jutott az a kínos helyzet, amikor egy családi disznóölésen Keksz Dalibor rokonságának a szemébe vágta, hogy ha gyereket Szül, sem sumér, sem magyar nyelven nem tanítja meg fütyülni, egyedül csak szlovákul. — Ezzel még nem oldod meg a nemzetiségi kérdés bonyolultságát — vetette a szemére Juliska, Dali unokaöccse, de 8 csak legyintett... Aztán jelidézte egy gyerekkori emlékét, amikor kis hüppögő leánykaként meghúzta egy kutya jafkát s az eb komolyan megneheztelt rá érte. — Fájhatott neki — állapította meg most utólag. Stikler alakja is elébe lépett — közben a szemölcstelenítő és pediátriai főosztály vezérgyúrója lett —, akivel nemrégen találkozott. Stikler sápadtnak látszott, neu- raszténiásan köhögött és gondterhelten azt mondta Cilinek, hogy alighanem bajok vannak Köpecen, meg hogy valami bűzlik Dániában és egyebeket... Ebből arra következtetett, hogy Stikler karrierjének a görbéje ugyan egyenesen emelkedik, de a régi ismerős egyenesvonalú gerince egyre görbül. — Hasbeszélő — állapította meg most egyre javuló közérzettel —, obiigát dög 3- nyözés helyett hasbeszél... Ha Dali a kezébe fog valakit, az igen, annak ropog minden porcikája, de Stikler ...! Cirkuszban kellene fellépnie. Így töprengett az életén és szorongva, szomorúan és vágyakozva várta az urát. Nem sejtette — honnan is sejthette volna? —, hogy Keksz Dalibor akkor már az ablak alatt ólálkodott és bizsergő gerinccel nézte őt. Dali most őrültül szerette Cilit. De az nem is sejtette, hogy Dali őrültül szereti őt. És Dali nem merte neki megmondani. Ezért így szólt, amikor belépett: — Kedvesen belezed a vackort, Cili. Az asszony szíve feldobogott, majd vérkeringése üteme lelassult. A vackor kedves neki, nem én, gondolta szomorúan. Nem megy, kínlódott Keksz Dalibor, miért nem úgy mondtam, hogy kedves Cili belezi a vackort! Iszonyúan kínlódtak. Emésztődtek. Nézték egymást és vágyakoztak. Sajnálták magukat, a lelkűk sírt, de a szemük száraz maradt. Keménynyakú értelmiségiek. Mégis vadparaszt vagyok — kínlódott magában Dalibor. — Nem vadparaszt... miért nem szól hát melegen? — vergődött Cili. Lesz, ami lesz, szánta el magát Dali, legfeljebb pofon vág! S az asszony mögé állt és nagy kezével kecsesen masszírozni kezdte annak vállát, a nyaka hajlatát. — Hát ilyen egyszerű — ujjongott lélekben az asszony —, ilyen természetes? Miért nem nyúltál hozzám már régen, Dali? De boldogságuk mégsem teljesedett be azonnal, a ferde putrik dramaturgiája könyörtelen s a szerző következetes. Olvasó, ne lélegezz fel boldogan! Az ablak alatt kuvik szólal meg, majd halkan kopognak a putri ajtaján. Kolom- pos Boldizsárné lép be és a kezét tördeli. — Az uram derekába nyilait a fájás, hogy nyüszítve sír ... jöjjön, dögönyözze meg, gyúró úr. Egymásra néznek: éppen most? De Dali már veszi a táskáját, köpenyét. A letört Cilihez lép és a fülébe súgja: — Hamar visszajövök. Ha másképp nem megy, eltöröm Kolompos derekát. Várjál nagyon, szívem ...! Cili fel alá jár a fészkükben. Várja Dalit. Nézi a putri falát. Lejtenek a falak. Az egyenes, becsületes, céltudatos élet jelképei. S talán nem is olyan ferdék, csak ő látta eddig rézsútosaknak őket. Meglehet, az egész csak optikai csalódás, talán csak azért látszanak ferdéknek, mert alattuk a föld nem egyenes! A kuuik már nem szólt, elszállt a Kolompos Boldizsár háza felé, de Cili észre sem vette, hogy rikoltozása elmaradt. Sajogva várta az urát, Dalit, aki újra az övé lesz, s most már az is marad örökké, mert a regény véget ért.
