Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
Mács József VÁLTÓ HAMISÍTÁS ELŰÉNEK A kilencvenedik zsoltárra esküszöm, hogy igaz volt: magányos magyarral találkoztam a Tarpataki-vízesés zúgója alatt. Normális, középkorú jérji, keze, lába ép, feje kerek, orrán két lyuk van, füle görbe és lapos. Harcsabajúsza van, kétségkívül magyar. Szittyatekintetű. Élete során elgondolkozva, töprengve ül a zuhogó víztömegek sziporkázó és harsogó függönye mögött a nedves sziklapárkányon. Csodálkozik, hogy rajta csodálkozom. Hogy került tősgyökeres magyar létére a Tarpataki- vízesés zúgója alá? — A sorsom ültetett ide — válaszolta ki nem mondott kérdésemre, s folytatta, mert közlékeny hangulatban lehetett —, különben gömöri harangozó vagyok, de életem útja erre vitt. Sokan vagyunk így szárazon, vízen és levegőben, szétszórt magyarok . . . A bajúszos magyar csatos üvegből borókapálinkát ivott. — Otthon, Gömörben bort ittam, vagy tejet. Néha az irtási szlovákoknál zsendi- cét. Itt meg rászoktam a borókára, sőt, ha kiürül a csatos üveg, a vizet is megiszom. — Szívélyesen meginvitált. — Jöjjön, üljön ide mellém a sziklapárkányra, elmesélem az életemet! Haboztam. Féltem, hogy lecsúszok a síkos sziklákról. De ő sürgetően újra rámszólt, majd berántott maga mellé a vízsátor alá. Most már kapaszkodnom kellett. — Jöjjön már, ne élhetetlenkedjen. Különben hogyan lesz regény az életemből, ha nem mondom el senkinek ...? I. ZSOLTÁR Az ember megkínált borókapálinkával, maga is meghúzta az üveget és mesélni kezdett: — Bizonyára csodálkozik, hogy mit keres ez a harcsabajúszú, vastagnyakú kálvinista a Tarpataki-vízesés sziklapárkányán. Nemhogy szép Gömörországban harangozna, ha egyszer már harangozó, hanem itt rostokol és a sorsán töpreng. Hosszú ennek a sora. Kevés ahhoz a szó. Nehéz eset. Régi gúnya. Egészen a háború végéig ér. Akkor végeztem el Debrecenben a segédharangozó tanfolyamot. De az új országhatár közénk nyúlt, közém és a gömöri harangok közé. Mondták is az oktatóim — csupa deresfejű egyházfi és kúrá- tor —, hogy ne menjek haza. Ki tudja, nem cserélik-e ki nálatok a harangok nyelvét? Vagy a kötelüket, kenderkötél helyett drótkötelet alkalmaznak! S akkor már kevés a te tudományod, Abel. De én nem hallgattam rájuk. Vitt haza a vágy. Okleveles harangozó vagyok. Otthon akarok bemenőre csendíteni. A halottaknak meg két haranggal egyszerre, két hangon. A falumban. Hazamentem. Igazuk volt. Nincs mivel harangoznom. A nagyharang lábát a front alatt elvitte egy ágyúgolyó. A kisharang nyelvét kitépték. A Kálváriadombra is felmentem, hogy legalább a lélekharanggal csendítsek, de nem sikerült. A harangocs- ka nyelve még a helyén van, de a kötelét letépte az új idők vihara. Nem lóg le róla sem kenderkötél, sem drótkötél. Oklevelem van, munkám nincs. Napszámban ülök az ablak előtt, szomorú arcom kivirít az utcára. Kezem tehetetlen, érzi a kötél fogását, de nincs kötél. Lélekben kongatom a nagyharangot: bimm... bamm ... bimm ... bamm ... De a harangszót csak én hallom, a falu nem. Sem felettünk az összekuszálódott szürke ég ... II. ZSOLTÁR A tisztelendő úr meghívott vacsorára és a tudtomra adta, hogy egyelőre nincs szükség harangszóra. A harangok nyelvéről folyik a vita és minden jel szerint e téren országos változás várható. Kicserélik a harangnyelveket. Eddig régi kovácsolt vasból készültek, ezután öntött Skoda- acélból készítik őket. A harangozóknak pedig fogadalmat kell tenniük, hogy acélos hittel rángatják majd a harangköteleket. Azok is új gyártmányúak lesznek, simáb■
