Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Tőzsér Árpáddal)
európai irodalmakkal, vagy csak egy-két lépéssel lemaradva tőlük, az avantgarde és neovantgarde mozgalmak jelé fordulás a legfőbb mozzanata. E mozgalmak felé tájékozódott líránk aopozó és középső nemzedékének néhány képviselője, s kaptak belőlük ösztönzést költészeti! megújulásához, s e mozgalmak jegyében indultunk csaknem teljes egészébe'- n legfiatalabbak aránylag népes csoportja is. Nekünk az Irodalmi Szemle letés r- n o biztosított fórumot, s fölöttünk te bábáskodtál. Te gondoztad a csoport költő rt már a megjelenés előtt nagy vitát kiváltott antológiáját, az Egy- szemű éjszakái M> az a nóvum, egy évtized távlatából visszatekintve, amit mi hoztunk a csehszlovákjai magyar Urába, s milyen irányba fordult a fejlődésünk? — A szovjet Jun lotman aszerint osztályozza a kultúrákat, hogy „szemiotizáltak”-e vagy „deszemio izá tak”? Magyarul: a jelt, a szót tartják-e nagyobb becsben, a megformálást tudják-e fontosabbnak, vagy a természetes dolgot. Varga Imrével kapcsolatban már elmondtam, hogy az Egyszemű éjszaka antológia nemzedéke „magánya feloldását kizárólagosan a szótól, a költészettől várja”. Pontosabban csak elismételtem, amit annak ideién még etológiátok előszavában Írtam, de ezt a „szemiotlzáltságot” máig nemzedéked alan mérvének tartom. A „jel-kultusz” az előző nemzedékek végleges „de- szemiotizáltságé- volt válasz, s ennyiben új volt, de ugyanakkor másik oldala volt egy lónak i emzedéked tagjai közül még máig sem igen sikerült senkinek felülnie. Persze, az ii i boly mára meglehetősen differenciálódott. Varga Imre és te kerültél talán a leg » .szebb az 1970-ben meghirdetett „a szó megáll egymagában” programtól. Részbei 'vényes, amit egy féléve Varga Imréről mondtam a Szemlében: ..nemcsfi' v^’v adott és teremtett esztétikai értékeiből építkeztek, de filozófiákból, történelemből, kulturális hagyományokból, más művészeti ágakból, valamint a természet é társadalom (benne a szlovákiai magyar valóság) személyes éléséből is.” A ]e!-kultu ományosabb megnyilatkozása kapcsolja hozzátok Kulcsár Ferenc és Keszel Ferenc <>áját. A ti „szövegeitek” motorja a szójáték, a grammatikai ritmus, a grammatikai ná^buzamok, az ő újabb verseikben a hagyományosabb szóvégi rímek állandósult versformák, de mindkét esetben a nyelv törvényei, összecsengéset, véletlen megfelelései a becsesebbek, s nem a valóság összefüggései. Saiátos valóság elköte>zettje, éppen ezért a „bolyban” sajátos helyet foglal el Mi- kóla Anikó, akinek legjobb versei tulajdonképpen az Ómagyar Mária-siralom modern parafrázisai: a rejtett líra- hős a magány keresztjére feszített szenvedő embert siratja bennük a mítoszok s a természet nyelvén. — Sok szó esik manapság arról, hogy a líra világviszonylatban is válságban van. Milyen szerepük van, illetve milyen szerepük lehet a neoavantgard költői kísérleteknek e válság feloldásában, a kivezető út felmutatásában. Mi a véleményed napjaink költészetéről? Látsz-e valóban új törekvéseket a neoavantgardon belül? — Az izmusok s a különböző avanatgard törekvések köztudottan a „minden egész eltörött” világérzéséből táplálkoztak. A középkor, a reneszánsz s a 19. század átfogó világmagyarázataival szemben az avantgard követői elvesztek a rész élményében. S nem lett — nem lehetett — az Egész művészete, átfogó korstílus a neoavantgard: az egzisztencializmus, a pop-art és op-art, az abszurd dráma, s a nouveau roman-osok anti-irodalma sem. S ha a hatvanas években s máig a mi tájainkon is a neoavantgard irányzatok divatoznak, akkor ez azt jelzi, hogy még mi is mindig a résznél időzünk. A neoavantgard és realizmus közötti határvonal azonban távolról sem egyenes, sőt éppen, hogy igen girbe-görbe, a két terület sok helyen nyúlik át egymásba. Nem lehet nem meglátni például Asturias „mágikus realizmusának”, vagy Garcia Marquez Száz év magányának (de akár a fiatal Nádas Péter Egy családregény vége című regényének is) neoavantgard jellegét, de ugyanakkor nyilvánvaló a szerzők korhoz, valósághoz kötöttsége, tehát realizmusa is. A két utóbbi (Garcia Marquez és Nádas Péter) úgy töri szét a családregény hagyományos formáit, hogy a leírt család történetét a mítoszok segítségével az emberiség történetévé stilizálja. Jóval előttük ugyan már Proust is
