Irodalmi Szemle, 1978

1978/6 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Tőzsér Árpáddal)

az idővel manipulál. E. M. Forster, angol regényíró szerint úgy tologatja hol előre, hol hátra a regényében ketyegő óra mutatóit, hogy hőse egyldőben vacsorázhat kedvesével és labdázhat — gyermekként — nevelőnőjével. De Az eltűnt idők ideje még csak az egyetlen család ideje. A fent említettek regényeiben pedig az idők teljességét érezzük. S pontosan az Egésznek ez az igénye emeli őket a szokványos neoavantgard fölé, teszi könyveiket valóban újjá.

A neoavantgard lírában nem látok ilyen egyértelmű eredményeket. Ha a bevezetőben említett rész-egész ellentétpárt fogadjuk el minősítő ismérvnek, akkor azt kell mondanom, hogy még mindig Eliot és Ezra Pound világidejű verskompozíciói (de talán ide sorolható Joyce hatalmas szabadversként felfogható Ulyssese is) hatnak a legújabbaknak, legfrissebbeknek. Ezekben persze már nehezebb lenne megtalálni a valóság kötöttségeit, a realizmus igényét, de azt a módszert, amellyel egy sajátos „extenzív tota- litású” világot sikerült megteremteniök, a realizmus is hasznosíthatná.

— Lényegében hat-hét éve már, hogy nem írsz verseket, illetve csak igen-igen szórványosan. Eddig három verseskönyved jelent meg, s mind a három más-más oldalról mutat meg, más-más verseszményt dokumentál. Az áttekinthetőség kedvéért, kicsit leegyszerűsítve a dolgokat, úgy is mondhatnám, hogy költői pályád egy hagyományos- vallomásos, kitárulkozó, még a közösségiben is a személyest kereső lírával indul (a Mogorva csillag című kötetben), majd a meditatív és bejeié forduló versekkel, a te szavaiddal élve „egy gazdag, elemző korszakkal” folytatódik (a Kettős űrben című kötetben), s aztán egy tárgyakba rejtező, látszatra szemérmes-személytelen lírába torkoll (az Érintésekben). Nekem úgy tűnik, hogy ez az út, költészetednek ez a fejlődése, a költői kifejező eszközöknek és a versformáknak ez a fokozódó lemeztelenedése törvényszerűen vezetett el a mostani, már egyre hosszabb ideig tartó válsághoz. A feladat ezek után nyilvánvaló: az Érintésektől tovább kell lépni. De hogyan? Mi követheti az Érintések látszat-személytelenségét?

— S a kérdéseidhez még egy kérdés: Rimbaud vajon milyen verseket írt volna, ha Afrikából visszajövet újból írni kezd? Ha valaki sokáig hallgat, mítosz nő köréje, s a megszólalásától túl sokat várnak. Én attól félek, hogy a megszólalásom tulajdonképpen újrakezdés, a járás újra tanulása lesz majd. Botladozásokkal, bizonytalanságokkal.

S bonyolítja a helyzetemet az is, hogy nem tudom leküzdeni egyfajta műfaji hasadtságomat. Egyszerre művelem az irodalomelmélet, az esszé és vers műfaját, de mindhárom műfaj más-más érzelmi és értelmi rétegeket mozgat bennem. Irodalomelméleti konstrukcióimat például rendszerint nem saját verseimből, hanem mások műveiből, az irodalom egészéből vonom el, de az olvasó hajlamos a költő minden prózában leírt sorát programnak tekinteni, s a „programok” megvalósítását várja tőle. Pedig aki valaha megpróbálkozott a versírással, az tudja, hogy mennyire nem a verset írják az elmélethez, hanem az elméletet a vershez.

No már most: az itt elmondottakból az következik, hogy az én versíró gyakorlatom nem okvetlen igazodik a verselméleteimhez. Valószínűleg rám is gondoltál, mikor az előbb azt mondtad, hogy a középnemzedék néhány képviselője költészetének megújulása is a neoavantgard mozgalmakra vezethető vissza. Valóban híve voltam és vagyok a kísérletezésnek, régebbi verselemzéseimben sokszor a legszélsőségesebb avant- gardot is értelmezni próbáltam, de engem, a költőt ilyen szélsőséges avantgardizmus- sal (vagy neoavantgardizmussal) azt hiszem, senki se merne vádolni. Még a legszabadabb kísérleteimben is ott van az a bizonyos valami, amit népszerűtlen, de annál megbízhatóbb szóval realizmusnak nevezhetnék. S még csak abban se vagyok biztos, hogy ez erény, egyszerűen adottság, még hozzá bizonyos értelemben képességeimet behatároló adottság.

Versíró-magam számára is kötelezőnek tartom azonban azt a „verseszményt”, amelyet az előbb Eliot és Ezra Pound kapcsán fogalmaztam meg: a rész élménye helyett az egész élményéből kell a verset csinálni. A századforduló és a századelő káosza után megint az egységes világmagyarázatok foglalkoztatják a legfényesebb fizikus és