Irodalmi Szemle, 1978

1978/6 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Tőzsér Árpáddal)

S a nagy fenékkerítés után a tanulság: Mináč ugyanazt mondja a szlovákokról, a szlovákok múltbéli állapotáról, amit mi magunk is mondhatnánk a múltunkról, magunkról. Csak ő hangosabban, expresszívebben, dühösebben mondja, mint ahogy mi tesszük.

— Mit jelent számodra szlovákiai magyarnak lenni? S mit jelent az ezzel járó kettősség-tudat, tehát a szlovákiaiság tudata és a magyarság tudata? Beszélnünk kellene itt az annyiszor emlegetett hídszerepünkről is, hiszen, úgy érzem, ezt a jogaimat még máig sem tisztáztuk kellőképpen s elég egyértelműen.

— A nemzetiségi sorsba szorult nemzettöredék — akár tetszik, akár nem — a nemzet fejlettségének egy korábbi fokát konzerválja. Ha a nemzetiség ezzel az „adottságával” képes szembenézni, akkor lassan araszolva túlléphet rajta, ha nem, akkor jön a Győry-féle „hirdettünk többet, mint magunk”. Ez utóbbi magatartásnak már speciális, harmadvirágzásbeli formája is van: nagyon hamar előlegezünk bizalmat, rangot alkotóinknak. Fejlődésünk elemi foka miatt ugyanis még valóban tehetséges íróink is elemi hibákat vétnek; az irodalom, az esztétika, sőt a grammatika követelményeit is elemi fokon sértik. Jeles regényíróink stílusa eklektikus, kép- és fogalomzavarokkal teljes, a párizsi, újvidéki vagy varsói avantgardot figyelő költőink nem tudnak leírni egy többszörösen összetett mondatot úgy, hogy az alany egyezzen az állítmánnyal, s egyetlen irodalmi folyóiratunkban megjelenik egy interjú, s benne az „írnék” (egyes szám, első személy, feltételes mód) helyett két esetben is a tájnyelvi „írnák” áll. S mi' ahelyett, hogy azt vitatnánk, hogy mennyiben van az irodalomban az eszmének valós léte, ha esztétikailag, sőt egyszerűen nyelvileg megvalósítatlan, szemet húnyuníc a hibák felett, publicistáinkat a kisebbségi sors nagy íróivá ütjük, s hősöket, eszméket, küldetést látunk ott, ahol a hősöket, eszméket, küldetést lehetetlenítő stílusvétségeket kellene látnunk. S ugyanakkor naiv arccal kérdezgetjük magunktól és másoktól, hogy vajén miért nem adott a szlovákiai magyar irodalom az eltelt hatvan esztendő során egyetlen nagy tehetséget sem az egyetemes magyar irodalomnak?

Ezžél persze nem azt akarom mondani, hogy nálunk figyelemre méltó magyar irodalmat' lehetetlen teremteni (a sok mínusz mellett ezt éppen szlovákiaiságunk, azaz a szlovák és cseh irodalom ismeretének plusza segíthetné), de aki nemzetiségi íróként igénnyé! ír, annak kétszeresen és sokszorosan kell megküzdenie anyagával.

„Híd-szerepünkről” én — máshelyütt — már elmondtam az elmondhatókat, itt most csak. annyit, hogy régen rossz annak az irodalomnak, amelyik csak „híd” akar lenni, azaz Olyan terület, ahol senki sem kíván elidőzni, amelyre mindenkinek csak addig van, szüksége, míg valahonnan valahová eljut. Ha igazán irodalom akarunk lenni, akjtpŕinem, mondhatunk le alkotói szubjektumunkról, már pedig a híd inkább objektuma, njíwí szubjektuma a közvetítésnek.

— Költészetedben, de vallomásos jellegű prózádban is, kezdettől fogva meghatározó szerepet játszik a családélmény, a táj- és szülőjöldélmény. Mivel magyarázható ez az erős,\egy teljes életre — és teljes életműre? — szóló kötődés családhoz, tájhoz, szülőföldhöz?

— A\költőnek az anyja és apja is „szülőföldje”. Sőt mi több: saját testi mivolta, fizikuma is az. S ha igaz, hogy az ember olyan, amilyenné környezete teszi, akkor olyanok vagyunk, amilyenekké ezek a legkorábbi „szülőföldjeink”, környezeteink tettek bennünket. Későbbi „szülőföldjeink” (az udvar, az utca, a falu, a haza, a világi már csak alakítják, formálják, kiteljesítik vagy eltorzítják ezt a legkorábbi magunkat. Nem teremt bennünket, csak alakít, formál rajtunk az a táj is, amit általában szülőföldnek hívunk. Mégpedig ha szerencsés csillag alatt születtünk, akkor a szülőföld hatványozza adottságainkat, ha nem, akkor torzítja őket. Nos, az én erőimet a szülőföld csak felerészben hatványozta, s felerészben éppen hogy megkötötte. Sokat torzítottak rajtam például gyermekkorom rettegései, tragédiái, az a könyörtelenség, amely- lyel nálunk családok halálra gyűlölték, pusztították egymást. Nem mindenben adott