Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei (esszé) — I. Rész

vitázója4. S istenem, polémiáinak nyelvében micsoda erő van! Egyetlen hatalmas lendülettel teremti meg a szlovák polemikus stílust, amelyről időközben, sajnos, elfeledkeztünk. Milyen nagyszerű izomzat! Milyen magasságokba tudta emelni a pásztorok nyelvét! Mindenki más merített valahonnan: a költők a népköltészetből, a prózaírók a népmesékből. Hurbannak ia semmiből kellett a polémia stílusát megteremtenie, s meg is teremtette. Vitáinak stílusa mély és viharos, mint a tenger, vagy mint a mindent elöntő árvíz. Nyúljon bárhová, mindenhonnan az alkalomhoz illő s már régen készenlétben álló szót húzza elő. Húrban kifejezései egyszeriek, s annyira a tárgyhoz tapasztat tak-eny vezettek, hogy semmiféle utólagos folyamat nem választhatja szét őkeit.

Nevezték kommunistának és bigottnak, megrögzött ortodoxnak és apagyilkosnak, hasonlították Herosztrátoszhoz és Néróhoz, Júdáshoz és Béliálhoz. Senkinek sem maradt adósa. Ahhoz a különösen kedvelt elvéhez tartota magát, amely szerint „Az anatómus nem bugylibicskával dolgozik, s a kertésznek is jő éles angol pengére van szüksége a fametszéshez.” Vagy: „Csak a jellemtelen ember tud utálatos dolgokról érzelgős, sima nyelven szólni.” S végül: „Tolvajokat, csalókat, vérfertőzőket s egyéb pokolfajzatokat küldenek ránk, hogy agyon csípjenek és marjanak bennünket — s mi védekezünk.”

Ahogy ő mondta: világosan írt, s én nem tudom megállni, hogy ne örüljek ennek a világosságnak. Ellenségeit nem szidta, inkább gúnyolta, valahogy így: Csürhe, rihe- rongyok, lápiludvércek, mérges galócák, kótyomfittyek, bűzös bakkecskék, toprongyos lelkűek. Ö, ezek a félig már feledésbe merült kifejezések, ó, ezek az elektronizáló összetételek! S mintha mindez vadon termett volna, mintha a szavak éppen csak erre a büntető kézre vártak volna, előkészítve, mint a rét a kasza alá.

Csak egy kis türelem és nyelvérzék kell ahhoz, hogy ráérezzünk szóújításainak szépségére. Pl. az ilyen szavakban: nyálnyelű firkászok, saját farkuk után ikapkodó kalari- dorok, kenyérvadászok, sőt az ilyenekben is: silánynyelvfi, zugpolitikus. De a legtöbb lelemény azokban a kifejezéseiben van, amelyeket ganéjos parasztudvarokban szed fel, s löki őket azonmód a vitába, s ezzel irodalmi magasságokba is. Amikor a pozsonyi Pannónia című újság az „Unia”5 miatt zaklatja, csak úgy félvállról veti oda ziaklatói- nak, hogy „lapjuk olyan, mint egy zsidó satrafa paszkvillusa.”

Nagyon szerette a gyorsan pattogó mondatokat. „Pattogása” és világossága azonban nemcsak stíluselemek; mindkettő gondolkodásának természetéből következik. Sokoldalú szerkesztői tevékenysége során mindig tömörségre és világosságra tört. Recenzióiban is tömör akar lenni, s útmutatással is szolgál, hogy hogyan kell az ilyen recenziót írni. S ezt az útmutatást a mai modern gyakorlat is megszívlelhetné. Egy vőfély-versezetről — pattogóan és tömören — ilyen recenziót ír: „Kicsi az árkus, de bár még kisebb lenne; silány munka van rajta. Kár a papírért!”

Hány munkára ráillene ma is ez a recenzió!

Magától értetődő, hogy Húrban személyiségének itt csak néhány koordinátájáról, néhány geológiai rétegéről beszéltünk: a legsajátosabbakról. Rajtuk kívül és alattuk a biológia, a társadalom és a kor alaptömbjei — korlátai — nyugszanak, amelyek az embert születésétől haláláig meghatározzák, köldökzsinórként megkötik, s ezt a köldök- zsinórt nem lehet elvágni, s csak a bolondoknak és gyermekeknek engedtetik meg, hogy létezéséről ne tudjanak. Köt bennünket a szülői ház, a gyermekkor, a nevelés, a hivatás, a társadalmi környezet, az osztályelőítéletek és a korgondolkodás rendszere, a történelmi és osztályadottságok köre, amelyből tudatosan vagy ösztönösen kifelé igyekszünk, de azt elhagyni csak nagy néha, életünk nagy pillanataiban tudjuk. S ezekben a ritka pillanatokban, a kiegyenesedés és a nagy felszabadulás perceiben a kor és az osztályok fölé emelkedünk, s a szakadékokon átnyúlva kezet szorítunk embertársainkkal. Van, aki ezeket a pillanatokat munka és ihlet árán éri el, mások csak munka árán. Húrban bölcsőjénél nem állott ott a múzsa; az ihlet ajándéka megtagadtatok tőle. Mindent, amivel a világot hatalmába kerítette, amivel túlnőtt korán, vagy legalábbis rajta hagyta bélyegét, mindent munkával ért el, számunkra szinte elképzelhetetlenül nagy, óriási munkával.

Volt s van is néhány szavunk, amellyel lépten:nyomon visszaélünk. Ilyen szó a „tevékenység" is. De ritkán használhatjuk olyan természetességei, mint Hurbanról szólva. Mert a tevékenység a tettek összefüggő sora. S Hurbannak minden tette a tevékeny