Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei (esszé) — I. Rész

öregedett, nyomorult filiszterré töpörödött. S mi, akik sok ilyen lélekpályát láttunk — nem változtunk meg. Nem lágyult meg lelkünk sem beolvasztó szándékok, sem belső’ harcok, sem földi osztályrészünk hatására. Nekünk a tudatos cél magassága ad erőt a kitartáshoz, s nem hátrálunk meg, morzsolódjon szét bár az igazság szikláján akárhány élet!”

S meg kell jegyeznünk, hogy Húrban itt nem a történtek után, hanem a történések közepette ítélkezik; írása inkább prófécia, mintsem számvetés. Ezek a sorok az ötvenes évek elején születtek, s a belőlük áradó büszkeség jogos: szerzőjük csaknem egyedül maradt — s szemben állt mindenkivel. S az ő büszkesége s dacos szembenállása (emlékezzünk: S kerüljön bármibe, morzsolódjon szét az igazság szikláján akárhány élet!) nem kor-konvenció, nem romantikus kacérkodás a halállal, hanem vérkeringésének alapanyaga. Minden bizonnyal hatott rá a (kor is, a kor, amit szemrebbenés nélkül nevezhetünk a fiatal polgárság hőskorának. A divat hatása alól Húrban sem tudta kivonni magát. Csakhogy számára a viselet nem költői dísz, nem líra, hanem maga az élet, nyoma sincs itt kacérkodásnak. Emlékezzünk csak a kor jellemző vonásait legteljesebben kifejező nagy költőre: vajon nem töpörödött valóban filiszterré, ahogy azt Húrban megjósolta.3 A szlovák költészetben annyira kedvelt, általános s már mono- mániának ható hősiesség, dac, büszkeség vértjét tovább kellett viselni. A lírai jajszót könnyű felröppenteni, nehezebb — a prózai élet gyakorlatában — szerinte élni. Ahhoz már nemcsak költő, de férfi is szükségeltetik.

Nos, Húrban férfi volt.

Lutheránus volt, tisztelnie kellett hát Luthert. De szereti Húsz mestert is, „... akinek kifejező alakja — rendíthetetlen érzelmeit tekintve — magát Luthert is túlnövi.” Ha a szlovák lutheránizmusban évszázadokon keresztül ápolt Husz-kultuszra és -hagyományra gondolunk, sejthetjük, sőt bizonyosra vehetjük, hogy Húrban erkölcsi példa képe az a férfi volt, aki a máglyán is hű maradt önmagához. Minden, amit Hurbanról tudunk (tőle vagy másoktól) ezt az erkölcsi rokonságot bizonyítja. Hitvallása akár Húszé: az igazságról mindenek és midenki ellenére sem lemondani, a nehéz és legnehezebb időkben is azt követni. „Csak az Isten segítsen bennünket továbbra is,” írja. a szenici börtönből 1875-ben, „s a szláv név ausztriai gyilkosai előbb megszégyenülnek, mint ahogy mi megtörtünk. S talán én leszek a legutolsó, aki feladja a harcot. Nem, a magyarok engem nem törnek meg.”

Míg a váci börtönben ült, egész idő alatt az ágya fölött függött a sajtószabadságról szóló irat, pontosan az, amiért elítélték. „Egyszer meglátogatott a nagyhírű Siimonyi Ernő — emlékezik Húrban — s látván az írást, elmosolyodott s így szólt: Hja, nálunk még nem sokat érnek a törvények. Úgy hallottam, hogy a bíró előtt férfiasan viselkedett, s nem kért kegyelmet. — Nem is fogok soha!”

Bizony, nem tudom elképzelni a kegyelmet kolduló Hurbant. Hurbant térdelve látni?

— csak ima közben.

Ezekből a forrásokból, ebből a talajból nő ki pere, pontosabban perei és küzdelmei a világgal: Jozef Miloslav összegyűjtött perei. Kora ismereteiből csak azt ragadja ki, amire szüksége van; semmiféle gondolat-rendszerhez nem alkalmazkodik, a rendszereket saját képére gyúrja. Gyűlölte a rendszereket, főleg fiatalabb korában. S nem sejtette, hogy az ő arcát, az anarchiára hajlamos harcos képét is szigorú nemzeti keret övezi, íjmely legalább annyira igaztalan, mint amennyire magasztos; s hogy idővel az ő mindent tagadása is rendszerré szilárdul, kérlelhetetlen s ószövetségi kegyetlenségű rendszerré.

De még nem tartunk ennél a mélypontnál. S őszintén szólva Húrban mélypontjainál nem is akarunk időzni. Inkább a csúcsokról akarunk szólni. A csúcsot közelítve s a csúcson mondja hősünk: „Minek az olyan élet, amelynek csak a sírásók örvendeznek?” Az élet harc és vita nélkül, a közösségért folytatott küzdelem és teljes odaadás nélkül egy pipadohányt sem ér, az ilyen élet haldoklás, halál és temető. Hegelből azt ragadja ki, amire szüksége van, egy leegyszerűsített axiómát. „Hiszen az ellenszegülés az élet alapja!”

Az ellenszegülés, pontosabban a világgal való perlekedés művészetét műveli hát.

S nagy kedvvel. Nyilvánosan ugyan ezt soha be nem ismerte, de mi világosan látjuk, hogy így volt. Mintha sejtette volna, erőforrások buzognak benne, nagy lelki örömmel s személyiségének teljes súlyával vetette magát a harcba. Legjelentősebb irodalmi hagyatékát nem versei és elbeszélései képezik, hanem polémiái. Az új nyelv első nagy