Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - FIGYELŐ - Karsay Katalin: A tenger küszöbén

még ma, még most éjjel

Európa szörnyű zugaiban. (Anna)

Sűrűsödött a költő magánya. Nehezebb lett az emlékek és a jelen súlya, de a versek értelmi-érzelmi súlya az előző verseskötetekhez viszonyítva alig növekedett.

A „vérgyöngyffizér”, „könny, vér, hó”, „véres habok jelzik az életet”; „alvadt, vérszínű fény”, „a véres csendben köszörült hallásomat”-féle szavak, szóképek éppen túltelítettségük miatt hatnak kevésbé meggyőzően.

„.. . kutatjuk e pesszimizmusnak intellektuális érzelmeit, filozófiai megalapozottságát, a pesszimista világ architektúráját, csak az állandóan búsuló költő arcát látjuk, akit nem akar senki megérteni, akinek valami fáj, de nem tudjuk, mi...” (Végei L.: Az érzelgősség felé, Magyar Szó, 1965.) 1965-ben a Könyörgés magamhoz című kötet kapcsán olvashattuk ezeket a sorokat Gulyás Józsefről. A tenger küszöbén című kötet ugyan nem hozott lényegesebb tartalmi változásokat, de a fájdalomból már kiérezhetö a megélt, gyötrő élmény (apja halála) és a vállalt magány a költő lírájának „természetes tartozéka” lett.

A tenger: végtelenség, szabadság, a nagy adakozó, a mindent átölelő megtartó, takaró és rejtegető, rokon a partnélküliségben. Az ember: letört, megalázott, otthontalan, kifosztott, a romboló háború után kigyulladt majd ellobbant reményekkel:

így néz ki az ember, belül is szétrongyolódva, mosatlanul és vasalatlanul.

íme az ember,

átvágott derékkal, súlyosan,

mégis könnyedén, /Ecce homo)

A búcsúzás:

... s elmegy az életemmel.

Mindenem magával viszi.

Megyek, vár a halálom. /Kiforrt mosolyát)

Az ember (költő) tükre: az emberi arc benne nem tisztán fénylő, de könnyektől, vértől ázott. A csend: üres, szorongató,

... furakvó angyalhaj, üveggyapjú, a csend beszövi az órákat, mozdulatlan fehér pontok,

forgás álló részei, szilvaként megkukacosodva. /Alászállás)

A vér: nála nem teremtő, de pusztítást idéz, megborzongat:

... a meleg sárban és véres vízben aki sétálsz,

a pokol árnyai közt... [A virágénekek után)

A költő azonban tudja, át kell válogatni az érzéseket, a belső világ építőköveit, a megvallás eszközeit:

Mennyi fontos, jaj, mennyi érett szemét halmozódott fel itt, nem lehet kidobálni,

nem lehet elveszteni. /Csak az elsőt nehéz kidobni)