Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei (esszé) — I. Rész

Csakhogy Hufbannal nem lehet tréfálni. Sok hibája van, de azzal nem lehet vádolni, hogy nem úgy él, amint beszél. Hitvallásának egyik eleme az önzetlenség, de ő hitvallásának .minden pontját betartja. Szinte féltékenyen vigyáz tisztaságára: ebben, s még sok másban is az óvatos bibliai szüzekhez hasonlít: jutalom nélkül maradt érdemeit ■emlékezete perselyébe süllyeszti. Fegyvere a gondolat, jelszava: áldozatot hozni. Feleségének már a forradalom előtt így ír: „A kor kavargásában személyes sorsunk, osztályrészünk valószínűleg más-más lesz, de mit számít nekünk a személyes sors, ha az egészről van szó.” S az egész alatt Szlovákiát, s a szlávságot kell érteni. „Az én célom: egy nagy szláv nemzet. Kerüljön amibe kerül. Ennek a gondolatnak élek fiatal koromtól, ennek a gondolatnak érdekében áldoztam fel egész valómat.”

Tehát: egész valómat. S fiatal koromtól — halálig.

Ez a teljesség, egyértelműség, s szinte acélos egyanyagúság. Húrban esetében nem intelligencia-hiány, hanem inkább a temperamentum kérdése. Ez az egyértelműség, egy- gondolatúság, a szlávság dogmája teljesen reakciós nézetekre ragadtatja: „A szemita újságok egész céhe örvendezett, mikor ez a rontás az egyik legfontosabb szláv törzset is elérte, de a szláv Oroszország az őt keresztény érzésében megkísértő rosszat néhány vakmerő emberölést követően elűzte magától, úgyhogy a keresztény Oroszországban a szocialista Nihilizmusnak kiesett a gyilkos fegyver a kezéből, és a szemita újságok néhány ditirambusától eltekintve — amelyben a láb alól eltett zsiványokat siratják — nem maradt az egész csinadrattából semmi!”

Milyen rossz próféta volt Húrban! S milyen csapnivaló itt a stílusa!

Štúr egyszer azt mondta: „Ügy jó, ha a hős fiatalon elesik, előbb meghal, mintsem hogy a világ halódni látná.” Stúrnak megadatott a korai halál, de Húrban halódását látta a világ. Olyan gondolathoz maradt hű, amely — miután időn-téren átmentették -s más megvilágításba került — elfeketedett, megcsontosodott. Húrban úgy állt mellette, mint az örökláng rendíthetetlen őrzője, mint az ószlávok haragos-vén áldozópapja, aki az istenség érinte.thetetlenségét védelmezi. Hű maradt önmagához: védte magát a mozgás ellen. „Mert az állhatatosak megmaradnak szüntelenül.”2® S ha itt mozdult valami, akkor a föld kezdett csúszni, amelyen a kort ostorozó próféta állt. A szíve fölött más korok megfakult lobogóját óva, maga volt a megtestesült Hagyomány, az írás, a Sérthetetlenség. S a föld a mocsaras síkságokig süllyedt, már érezni lehetett a dogmák s a szerzetescsuhák áporodott szagát. A gondolatnak a mozgáshoz térre van szüksége; tér nélkül haldoklik. Hiába ismételgetjük napjában, hogy él és virágzik, ha egyszer reménytelenül halott. Ez a hűségesek szokásos tragédiája: őszinte lélekkel és saját testükkel védik a bölcsőt s .nem tudják, hogy halott gyermek van benne.

Ahhoz, hogy vigyük valamire, hogy a falánk megszokás látóhatárán felülemelkedjünk, birtokunkba kell venni a gondolatot. De ha már birtokba vettük, jaj nekünk, százszor jaj, mert egyszerre csak torlasszal találjuk magunkat szembe: birtokolni a gondolatot, annyi, mint börtönbe zárni. S legyenek a lélek termei akármilyen fényesek, a börtön csak börtön marad: lakója megsápad, megpenészedik, haldokolni kezd.

A tulajdon dialektikája a gondolatot illetően is kegyetlen. A tétlen és hajthatatlan hűség a gondolathoz a tulajdon formája, vagy legalább is a birtoklás vágyával magyarázható, s a vágy teljesülése itt végcél. A „szolgája vagy ura lenni”, „szolgálni vagy birtokolni” viszonyulások közti ingadozás csak az első szakaszra jellemző; az ingadozás többnyire, vagy inkább mindig a gondolat birtokba vételével, s az igazság fölötti uralommal végződik. Kevesen képesek egy egész életen keresztül úgy bírni egy gondolatot, hogy közben ne kerekedjenek a gondolat fölé, azaz ne erőszakolják meg, ne zárják körülhatárolt térbe, ne uralkodjanak fölötte, vagy legalábbis általa. És Húrban birtokolni akarta a gondolatot, és lett volna bátorsága az uralkodáshoz is.

Hősünknek tehát címerében van a hűség, s hogy is ne lenne, hisz felerészben ő is nemes. Számára a hűség nem teher, vele és benne él a nap minden órájában és nyomorúságában, természetének elidegeníthetetlen része. Nem szín a vásznon, hanem maga a megfestendő vászon: itt nem az ember bírja a hűséget, a hűség bírja az embert, nem kialakult benne, hanem vele született.

S a hűség Húrban egyetlen büszkesége volt. Nem szégyelt büszke lenni: „S itt re>- csegett-ropogott a fiatal szellemek világa, nem egy közülük belehalt az újjásszületés fájdalmaiba, más kétségbeesett és távozott, voltak, akik a vesztőhelyen végezték, s voltak akik a dicsőség mezején adták ki ifjú lelkűket, s olyan is volt, aki fiatalon meg