Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei (esszé) — I. Rész
Vladimír Mináč JOZEF MILOSLAV HÚRBAN ÖSSZEGYŰJTÖTT PEREI1 Fordította és jegyzetekkel ellátta: TÖZSÉR ÁRPÁD A Slovenské pohľady2 első évfolyamainak valamelyikében bölcs tanácsra bukkantam: „Német mintára már nálunk is szokásba jött, hogy ha valaki ír valamit, előbb bevezetőt készít hozzá, s a bevezető aztán sokszor olyan sapka, amitől éppen a fejet nem látni.” Minek hát a bevezető: mi az arcot akarjuk látni. Abban az időben, amelynek nyitott ajtaján itt most belépünk, a vizsgált arc fiatal és. szigorú: legfőképp az egész arcot meghatározó ajak szigorú, gőgös — s talán kihívó is. Gazdája mintha valóban kihívó gőggel nézné azt, ami van, sőt már azt is, ami lesz. arca mint a páncél. Az ilyen arcú férfi önmagának is képtelen hazudni; viharokra született, szereti a zivatarokat s nem hajlandó előlük az eresz alá állni, üt, mint a mennykő, dörög mint az ég; nem szereti a belső bonyodalmakat, s öniróniára képtelen. Az arc egyértelműsége meghökkentő, meghökkent bennünket, hogy milyen direkt módon fejezi ki a lelket: itt nincs titok, nincs rejtély. S ha volt is valamikor, elnyomta a lélek; az arc hallgat róla. Az arccsontok már most — az arc viselője harminckét éves — kiállnak egy kicsit. Később — jellegzetességként — még inkább ki fognak állni. Sötét árnyékokat vetnek majd az arcra, s az árnyékok közül a szem már nemcsak gőggel és egyenesen, de kérlelhetetlen makacssággal is néz a világba. Igen, ez a férfi egyetlen gondolat megszállotja; dogmatikus. Abban az időben, amelybe itt most beléptünk, Húrban csúcsra ért. Ö maga persze nem tud róla — hogyan is tudhatna?! Hogyan tudhatnánk ilyesmiről azokban az években, amikor az íjon pattanásig feszül az ideg, s a nyíl az égbe készül fúródni? Amikor úgy érezzük, még minden előttünk áll, s nem tudjuk, hogy már sok minden vissza vonhatatlanul mögénk került. Húrban harmincéves korában — parancsnok. És hős. Legalább is minden arra vall, hogy hős. Szövetségese, vagy inkább ura, Ramberg altábornagy a hősnek kijáró tisztelettel, bókokkal és hajlongásokkal fogadja Kassán, a diplomatikus katonaszájból ömlenek az ígéretek: „Nem jutalmakat ígért. Jól van, da én már csak megmaradok a meggyőződésem mellett, nem hiszek a jutalmakban, de ennél inkább hiszek a keresztben... Nekem, aki megtanultam a földi dolgokat megvetni, hiúságokra nem vágyni, s — amennyire erőmből telik — szerencsétlen nemzetünk felemelkedését és földi jólétét megvalósítani, nekem, aki kis és nagy embereket annyira különféle helyzetekben láttam már, s meggyőződtem a mindenből kisandít6 egoizmus hiábavalóságáról, inekem, akinek orra előtt már kartácsok süvítettek és srapnelek robbantak, nekem — becsületemre és hitemre mondom — annyit sem érnek a megjósolt s irigyelt kitüntetések, mint egy álom, vagy valamelyik drága közös esténk emléke, amit száműzöttekként a Ruszaván töltöttünk, s közben friss vajba mártott ízes sültkrumplit ettünk.” Ez hitvallás. Nem nyomtatja ki, s proklamációként nem függeszti ki a várostereken; szeretett feleségének írja. S ez az ideologizáló intimitás lefegyverző: hajlamosak vagyunk hinni neki. S mégis! Valóban nem adná oda a kunyhó csendes sarkát az egész világért?! Ugyanis az egész világot, mármint az ő egész világát: Szlovákiát ígérték neki. Az ígéretek madzagáról csöpögött a méz. Gúnyosan „tótkirálynak” nevezték: s az ígéretek szerint valóban ilyesmi lett volna belőle. S mindezt hajlandó eladni friss vajba mártott sültkrumpliért. (Lám, még mindig nem szoktunk le róla, olcsón adni az országunk feletti hatalmat! Annak idején legalább egy fehér ló volt az ára.)
