Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — V.

A mögöttük álló hatalom azonban aránylag erősekké, s így veszélyesekké Is tette őket. Ha valaki hasznot húzott abból a politikai kétarcúságból, amelyről az előbb szóltunk, akkor a bécsi konzervatívok igen: az ő ölükbe hulltak a második hadjárat silány gyümölcsei. A tényekre szorítkozva: a Kollár-Lichard csoport folyóiratot kapott; beleszólhatott a szlovákiai iskolaügy alakulásába: sőt komoly kísérletet tett Szlovákia új politikai rendezésére is (Hánrich és társai). Ez a csoport a kormány s az udvar teljes bizalmát élvezte; s a bürokratikus centralizmus rendszerében ez sokat, mintegy a hatalom kölcsönadását jelentette.

A bécsiek kétségbeesett következetességgel vetették magukat a szlovák nyelvre. A csoport központi figurája, ideológiai és erkölcsi feje Kollár volt. Kollár makacssága a csalódott öregember makacssága: az aggastyán fogát csikorgatta. A nagy próféta sejtette, hogy próféciáit elejti az idő: annál jobban ragaszkodott hozzájuk. Az új időt nem értette, s mi több: nem is akarta érteni; neki elég volt az egyszer elhangzott szó: értsd, ami az ő szájából elhangzott. Egy vénember morózus egocentrizmusa találkozott itt szerencsétlenül az ideológiai korlátoltsággal. A szlovák nyelvet, a „sü- letlen irkafirkákat, a sok macskakaparást”, s a „csürhe” nyelvét illetően biztosította környezetét, hogy az ellene folytatott harcban „pártos, tántoríthatatlan, makacs, törhetetlen, kérlelhetetlen és tekintetnélküli” lesz.

S olyan is volt!

A szlovák nyelv ellen folytatott harcban Kollár minden megengedett és megengedhetetlen fegyvert felhasznált: a „Hlasové.. .”60 összeállítása körüli mesterkedésektől és a Fejérpataky-féle kaució intrikáitól egészen a nyilvánvaló feljelentésekig elment. A klasszicista s az arisztokratikus elit képviselője ha lehajolt is a „csürhe” nyelvéhez csak azért tette, hogy kedvére gyalázhassa.

(Még jó, hogy a szlovák nyelv-ellen készülő s önmagát jelzőkkel illető Kollár nem sorolta jelzői közé a nagyvonalúságot is. Még ebben a késhegyig menő vitában sem tudott nagyvonalú lenni: főleg ami a pénzt illeti. Mikor a féktelen természetű Launerjl még Kollárénál is fékeveszettebb pamfletet írt a szlovák nyelv ellen, s kiadásához Kollártól kért pénzbeli segítséget, a költő csak erkölcsi támogatásáról biztosította a szerzőt, pénzt nem adott neki. „Kollár a szlovák nyelv nagy ellenzője volt,” kommentálja Húrban az eseményt utólag, „de az ügy érdekében pénzt kiadni nem tartotta érdemesnek.”)

A nyelvi vita előtt Kollár a tágasabb szláv világban, s még inkább a szűkebb szlovák féltekén maga volt a Sérthetetlenség. A štúristák nemcsak a szláv eszme magnus pa- rensének, de saját szellemi atyjuknak is tartották; sőt szerették is. Bár már azelőtt is ismerték jellembeli fogyatékosságait, mindent megbocsátottak neki: még azt is, hogy annak idején megnősült. Kollárra kezet emelni egyenlő lett volna az apagyilkossággal; s ha Štúr, s még inkább Húrban mégis ezt tette, akkor erre a felismert történelmi szükségszerűség kényszerítette őket. A tragikus ellentétek legtöbbször éppen a történelmi szükségszerűségben gyökereznek: egyik fél sem tehet másként, mint ahogy tesz.

Húrban ugyan Kollárral is nagyon elvszerűen és gyors elmével vitatkozott, de végig igyekezett tisztelettel viseltetni iránta. „Nohát én nem tudom,” válaszol Kollárnak a már említett nyilatkozatára, „hogy egy ilyen értelmes ember hogyan állhat ki a világ elé ilyen elvekkel.”

Sokáig szó nélkül tűrte a támadásokat, még a legszemélyesebbeket is, fékezte vitaszenvedélyét, igyekezett Kollárt kihagyni a perlekedésből. „Csendben viselünk minden támadást. Az ingatag kor, amelyben élünk, megtanított bennünket rá, hogy becsülni kell az emberi szenvedélyek tüzét.” De nem lehetett tovább tűrni: nemcsak Stúr, Húrban is tudta, hogy nem a nyelv, nem az irodalom, hanem az élet a tét, P. J. Safarik- nak írt válaszában ezt világosan meg is fogalmazta: „ön, nagyrabecsült hazánkfia és büszkeségünk, már az elmondottakból is könnyen megérti, hogy nálunk most nem is annyira az irodalomról és egyesek irodalmi dicsőségéről van szó, hanem a közösségi, a látható, a társadalmi életről.”

így hát — az élet nevében — kemény kézzel és kérlelhetetlen logikával szétveri Kollár csehszláv eszméjét. Szembe helyezkedik Kollár irodalomközpontú és idealista koncepciójával — amit, amint láttuk, a fiatal cseh polgárság is átvett. Nem ismeri el. hogy a szláv törzsek Csehországban, Morvaországban és Szlovákiában kezdettől fogva és megváltoztathatatlanul egyek, s ezzel az elképzeléssel egy — mondhatni — tör