Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — V.

Vladimír Mináč

JOZEF MILOSLAV HÚRBAN ÖSSZEGYŰJTÖTT PEREI — V.

Fordította és jegyzetekkel ellátta: TŐZSÉR ÁRPÁD

Tehát az életünk volt a tét. A szlovák nyelv ellen a szó szoros értelmében mindenki felkelt. Tekintet nélkül nemre, korra, nemzetiségre, vallásra. Felkeltek Pozsonyban, s felkeltek Pesten, Bécsben, Prágában, sőt még Zágrábban is; felkeltek a szlovák katolikusok s a szlovák evangélikusok, az únió hívei és a konzervatívok, az öreg racionalisták s az ifjú idealisták, az új szuperintendensek s a kiérdemesült próféták; felkeltek az ultraforradalmárok s a megrögzött reakciósok is, s felkelt minden politikai párt, hatalmas és sokféle színt és árnyalatot képviselő csoportosulások, minden, ami eleven volt és erős, sőt erre az alkalomra még a holtak is feltámadtak.

Ebben a harcban szabad volt minden eszközt felhasználni, s fel is használtak minden eszközt. Recsegtek a fedezékek s az ízületek, ahogy egy mai költő mondja más ösze- függésekben. S ami rosszabb, a felháborodott torkokból dőlt a sértés, a megbocsáthatatlan és kitörölhetetlen szitkok özöne; s ami még rosszabb, a vitázók nemcsak leköpködték, de fel is jelentgették egymást.

S a szlovák nyelv ellen harcoló csoportosulások közül legalább kettő végzetes lehetett volna az új nyelv számára: az egyik székhelye Prága volt. A fiatal cseh burzsoázia képviselői meglepődtek és felháborodtak. A szlovák nyelv születését csaic saját frontjuk, a birodalmon belüli cseh politikai pozíciók meggyengítéseként tudták felfogni: hegemóniájuk a csehszláv közösségben53 egészen addig elismert és vitán felüli volt, s az addigi szlovák kulturális és politikai mozgalmak arról győzték meg őket, hogy ez a hegemóniájuk meg is marad. S nyomban észrevették, hogy itt most valóban nem a nyelvről, hanem az életről, azaz a nemzet politikai sorsáról van szó. Reagálni sem a nyelvészet, hanem a politika eszközeivel reagáltak hát. Az új nyelv születésében kezdettől fogva a fiatal szlovák politikusok egy agresszív csoportjának elszakadási törekvéseit s a hagyományos út és szövetség felmondását látták: ez volt tehát az első kés, amit a cseh-szlovák kapcsolatok során a szlovákok — úgymond — a csehek hátába vágtak.

„Mért szakadtatok el, mért hasadtatok le?” — Hviezdoslav még könyörgő hangon tesz szemrehányást a vádolóknak: „Ó, fojtsátok már el örökre a vádat, kemény az, s hasztalan ..

Kemény? Lehet. De hogy hasztalan, az biztos.

A per nem fejeződött be a főszereplők halálával sem, s kerek száz évig tartott. Mint minden perben, ebben is sok volt az irracionális elem, a szenvedély, a félreértés, s a meg nem értés. S az idők során a felek érvei változatlanok maradtak, nem szaporították, csak makacsul s a kifulladásig ismételgették őket. S a sok ismételgetéstől a tudatból a tudatalattiba kerültek, ahonnan időnként ki-kiöltik csápjukat, behatolnak érzelmeinkbe és érzeteinkbe, elködösítik azt, aminek világosnak kéne lennie, s ami világos is; ti. testvéri együttélésünk s összetartozásunk tényét. Ezeket a kellemetlen dolgokat könnyűszerrel átugorhatnám, de az újabb történelmi tapasztalatok által is szított per ezzel nem szűnne meg. A jó barátok között kiegyenlítettek a számlák — nemzeteink olyan sok szállal kötődnek egymáshoz, hogy az igazság — a vitáikról szóló igazság is — csak hasznukra lehet.