Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - LÁTÓHATÁR - Sztrongin, Varlen: A szerencse bűvkörében (humoreszk)
Egyszóval ú] élet kezdődött számomra. Peckesen, emelt fővel íjárok-kelek. Ám egyszercsak észreveszem, hogy az érdeklődés lanyhul irántam. Belenézek a tükörbe — a púpom apad. Orvoshoz megyek. — Törvényszerű folyamat — mondja. — A kezelés meghozta az eredményt. A púpjának hamarosan nyoma sem lesz. — Nagy kár — mondom. — Igen kedveltem, emlékként őriztem. Szomorúan távoztam az orvostól. Nyugtalan voltam. Ügy éreztem, valami kellemetlenség fog érni. Az előérzetem nem csalt. Mihelyt a púp eltűnt a homlokomról, a főnököm figyelembe se vett. Zinocska rám se nézett. Megyek a szakszervezeti irodába az üdülési beutalóért. Nem kapok. — Az én homlokomon volt a púp. Az ön kedvenc játékosától, Petrovtól szereztem! — mondom az elnöknek. — Ami volt, az volt — sóhajt az elnök. — Nem élhetünk a régi érdemekből! Sajnos, nem tehetek semmit. Mit tehettem? Űjra jégkorongmérkőzésekre járok. Nem mulasztok el egyetlen egyet sem! A hetedik sornál hátrább soha nem ülök. Elől ugyanis nagyobb a valószínűsége annak, hogy eltalálnak. Egyszer a korong a fülem mellett süvített el. De egy másik szurkolót talált el. Biztosan boldog lehetett, hordágyon vitték el. De én bízok a szerencsében. Főleg Petrov ötösfogatában bízok. Azt mondják, az a legjobb támadósor. Reménykedem egy hónapig, kettőig. Már csüggedni kezdtem. Aztán az egyik mérkőzésen Harlamov előretör, egy védő feltartóztatja, s nocsak nagyot reccsen valami! A játékosok ezúttal épségben maradtak, ám Harlamov ütője kettétörött. Míg Harlamov újért korcsolyázott, a játékvezető kidobta a törött ütőt. A helyhez, ahová hullott én voltam a legközelebb. Hasravágódtam, ráfeküdtem a törött ütőre. Rögtön vagy öt kisfiú fogott közre. „Add nekünk, bácsi! Minek az neked? Add nekünk!” — rimánkodtak. — Nem adom — mondom felállva. — Előttetek még az egész élet. Nekem pedig lehet, hogy ez az utolsó szerencsém. Hazavittem az ütőt. A feleségem, aki nem valami nagy barátja a sportnak, veszekedni kezdett: — Mi a fenét hozol haza? Minek nekünk ez az ütő? Még a szőnyeget sem porolhatod ki vele! Nem magyarázkodtam, fogtam az ütőt és a falra akasztottam. Kép helyett. Persze, nem az egész ütőt, csak amit megkaparintottam belőle. A felét. Este vendégek jöttek. A barátom a feleségével. Az asszony mihelyt levetette a kabátját, megpillantotta az ütőt a falon. — Ö, milyen pompás! — mondta. — Mi ez? Korai impresszionizmus? — Nem — feleltem én —, kései Harlamov. — Harlamov! Csodálatos művész! Valami törés érződik benne! — Ami igaz, az igaz — mondtam. — Törés az van. De általában a cselek jellemzők rá. — Mik? — A cselek. A megtévesztő mozzanatok. Kijátssza bármelyik ellenfelét. — Értem. Ön képletesen fejezi ki magát. De azért nincs igaza. Harlamov tehetséges művész, de azért Claude Monet-t nem játssza ki. Semmiféle cselekkel. Se Claude Monet-t, sem Cezanne-t, sem van Gogh-ot! — Önnek nincs igaza — mondom én. — Harlamov nemegyszer kijátszotta az egész kanadai védelmet. Ami van Gogh-ot illeti, nem tudom. De hogy Harlamov semmivel sem gyöngébb mint Espozito — az biztos! Odajött a férje. Mikor megtudta, hogy Harlamov ütője van a birtokomban fellelkesült. — Cseréld el — mondja —, adok érte egy lemezjátszót. Én akarok venni egy sztereó-lemezjátszót, a régit meg neked adom. Ajánlatát udvariasan visszatutasítva így szóltam a feleségemhez: — Látod, ezért az ütőért lemezjátszót kínálnak cserébe már most. Hamarosan magnót adnak majd érte, de hidd el, eljön az idő, amikor egy Zsigulit kapok érte.
