Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Egy lány tizenkilencben (novella)
műnk sem engedi meg, hogy akárki, akinek csak eszébe jut, földarabolja a földet, akár a káposztásrétest. Egyesek megütközve és tanácstalanul hallgatták szónoklatomat, mások barátságtalanul sandítottak rám a kalapjuk alól, s a vezérük, egy idősebb, köpcös férfi, keskeny szemű, széles orrú — vállán átvetve a láncos nyomórúd —, lázítón tiltakozott. — Hát aztán! Talán arra várjunk, hogy a mágnások kezdik? Hogy kegyesen maguk kezdjék osztani a földet? Ezt akarja mondani? Ha csak ezt, akkor máris hátra arcot csinálhat, mert mi is megjártuk a frontot, és tudjuk, mit lehet tenni a puskával és mit nem. Csóváltam a fejem, hogy mindnyájan lássák, nem értek velük egyet. — Ide hallgassanak, emberek, hiszen senki nincs az osztás ellen, de nem most, aratás előtt. Majd azután, hogy betakarítottuk a termést, ősszel, akkor lesz az ideje. A mi új munkáshatalmunk mindenkinek igazságosan juttat földet. Én magam is kérek, mert az apámnak rajtam kívül még négy kiskorú gyereke van, földje meg alig másfél hektárnyi. De lábon osztani a termést... lássák be, ez csak pusztulást jelentene, meg kárt. Hiszen aratás után megkapják a búzából a járandóságukat, nem száll fel a meny- nyekbe, hiszen oda van az nőve a földhöz. A vezér elbizonytalanodott, lecsendesedett, de a háta mögül váratlanul előlépett egy gömbölyű leány (a haja, mint az érett cirok), és nekihevülve kiáltotta: — Csak nehogy a maguk ígéretei elszánjanak. Mert maguk, városiak, csak a szájukat járatják, szép szavakat hangoztatnak, de csak addig, amíg egyszer jól oda nem csapunk! Mind egyformák, a bérest csak kiszipolyozzák, s amikor a jussukat kérik, puskával mennek rá. Szép kis banda mind, azokkal együtt, akik ide küldték magukat... Fuj! (Férfiasan köpött egyet.) Szégyellheti magát! — Hallgass, Ilona! Neked nincs mit szájaskodnod! — támadt rá a vezér, és felnyitotta lehunyt szemét, mintha most ébrednék szendergéséből. — Ne ártsd bele magad a férfiak dolgába. A katona úr csak mondja végig, ki küldte és mit akar. Beszélni kezdtem arról, hogy a vörös őrség tagja vagyok, hogy az én apám is béres volt, hogy a földijük vagyok, s csak jót akarok nekik. A vezért meg még néhányat, akik közelebb álltak, cigarettával kínáltam. Amíg rágyújtottak és egymás közt tanácskoztak, a lelkűkre beszéltem. — Szedjék ki a karókat a földből, nehogy aratás alatt bajt okozzanak. Rakják szépen el, vigyázzanak rájuk, és őrizzék meg, őszre biztosan jó hasznukat veszik. — Őszre? — kiáltotta ismét a leány, és harciasan a csípőjére tette a kezét. — Őszre majd kinyalhatják a ... tudja mit? A vezér rárivallt a nekiveselkedett szájaskodóra: — Ilona! De most már abbahagyd a pof ázást! Mert istenemre megbánod! Aztán hozzám fordult, és első ízben elmosolyodott: — Hiába, ilyen, akár az élesre fent borotva. — Az már igaz... méghozzá mindkét felén éles. A leány haragosan hadonászott a rövid nyelű baltával, mialatt a vezér a szántóföld felett a messzeségbe bámult (mintha a társaimat venné számba), aztán néhányszor mélyet szippantott, orrán engedte ki a füstöt, tekintete megpihent a körbenálló férfiakon, majd megparancsolta: — Emberek, ha így van, talán engedelmeskedünk ennek az új hatalomnak, meglátjuk, van-e igazság a földön. Kiszedjük a karókat. Mind egy szálig. Aztán visszamegyünk a majorba. — Magának az istennek se! — morogta a dühödt nyelves leányzó, és méreggel a földre hajította a baltát. A vezér elvörösödött. — Fogd be a csőröd, és azonnal vedd fel a baltát, mert végigváglak a kötéllel. Fuss a többi katonáért, jöjjenek közelebb. Ne féljenek — nevetett ismét —, egy-két karó miatt nem lesz verekedés. A leány mérgesen riszálta a csípőjét, morgott, vasvillaszemeket meresztett, végül mégiscsak elindult a várakozó társaim felé. A többiek kelletlenül bár, de szó nélkül kihúzogatták az akáckaróakt a földből, és egy rakásra hordták. A vezér a parancsnokunk elé ment, kezet nyújtott neki, elmondta, milyen egyezségre jutottunk, majd a többi katonához fordult:
