Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Egy lány tizenkilencben (novella)
— Ettek ma már valamit, emberek? Félénken sandítottunk egymásra. Végül én feleltem mindenki helyett. — Azt hiszem, nemigen, mert hogy elég korán útnak indultunk. — Akkor hát jöjjenek velünk a majorba. Kapnak valami früstököt, mert éhesen bizony nehéz verekedni! Megcsörgette a láncot, és azt mondta a hadnagynak: — Kapnak kenyeret meg tejet a hűtőkamrából. Ez már egész más beszéd volt. A puskát a vállunkra vettük, és frissen elindultunk a majorba. A hűtőkamra előtt ültünk, fehér bádogbögréből ittuk a friss, hideg tejet. Egyenesen a kannából mérte nagy merőkanállal a gömbölyű, indulatos leány. Perdült-fordult, a nyelve — éles, akár a tüzes vargaár — még jobban pergett. Hozzádörgölőztem, s egy kicsit megcsiklandoztam, de úgy fejbe kólintott a hatalmas merőkanállal, hogy a férfiak nevetésben törtek ki, majd megfulladtak, torkukra futott a hideg tej. A leány meg csak tovább illegette magát, hadonászott a merőkanállal, és hangoskodott: — Csak nevessetek, huszárok! Meglátjuk, ki nevet utoljára! Gavallérosan visszavágtam: — Az biztosan az lesz, aki egyszer feleségül veszi magát! A leány huncutul felém villantotta tüzes tekintetét. — Arra mérget vehetsz, huszár! Ettünk egy darab kenyeret, teleszivtuk magunkat tejjel, jól éreztük magunkat, lehe- veredtünk a kunyhó előtt, a fal alá, hunyorogtunk a napba, és bámultuk, ahogy a fecskék keresztül-kasul szabdalják a világoskék karton eget... A hadnagy hangjára ocsúdtunk fel, parancsot kaptunk az indulásra. A vállunkra vettük a puskát, megköszöntük a reggelit, és visszafelé bandukoltunk az állomásra. Alighogy odaértünk, a férfiak egymás után tűntek el, mindenki szétszéledt. Helyet kerestek, ahol könnyíthetnek magukon, a hirtelen támadt hascsikarás kínjaitól igyekeztek megszabadulni. — Falánk népség — zsörtölődött a hadnagy. — Mit mondtam maguknak? Lassan azzal a hideg tejjel. De maguk, nagy hősök, úgy vedelték, mint a vizet. A társaim nem feleltek, összegörnyedve nyögtek. Mindegyikük azon csodálkozott, hogy nekem semmi bajom. Egy kicsit kárörvendőn vigyorogtam, hogy a többiek a hasukat fogják. A szomszéd felém fordította eltorzult ábrázatát és szitkozódott: — A keservit... az istenbe, hogy lehet, hiszen te is ugyanazt a tejet ittad, és fene bajod. Rajtunk meg kitört, mint a tüzes eskór. A hadnagy bekattintotta a zsebkését [a körmét tisztította), és helyettem felelt: — Épp az, hogy ő ivott, de maguk vedeltek, mint a borjak. De legalább megkapták, amit akartak: ő nevet, maguk meg a hasukat fogják. Egy további hasfájós odaszólt: — Mondjon, ki mit akar, nekem ez gyanús. Azok a bugrisok biztosan belekevertek valamit a tejbe. A hadnagy elordította magát: — Moljiár, ne locsogjon összevissza, mert lecsukatom! Nagy nehezen beértünk a városba. A kaszárnyában aztán rendbe szedték a társaságot. Június végéig maradtam vörös őr, amíg a Vörös Hadsereg el nem hagyta a várost. Sőt a végén még, fő parlamenter is lettem. További négy társammal együtt átadtam a várost a légionárius egységnek. A négytagú csapat élén meneteltem kifelé a városból, puskámon fehér ingdarab lengedezett. Találkoztunk a légionáriusokkal, majd elkísértem a légionárius tisztet egész a városházáig, ahol a város elöljárósága várta. A tiszt a városháza előtt megkért, hogy adjam át a fegyvert, megköszönte, kezet adott, és azt mondta, értékeli a szolgálataimat, s ha bármiféle gondom vagy bajom támadna, forduljak hozzá... Néhány napra rá apámat sérvvel operálták, s én elindultam hozzá a kórházba. Nem akarózott kerülőt tenni, így az állomástól lerövidítettem az utat a bíróság és a börtön mellett. Dombnak fel haladtam, elnéztem a háztetőket, az ablakokat meg a zászlókat, elbámészkodtam, s hirtelen úgy megbotlottam, hogy majd elharaptam a nyelvem.
