Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Egy lány tizenkilencben (novella)

féle idők járják, s ilyen időkben védelmezni kell a polgárok biztonságát és vagyonát... így aztán — kissé megokosodva és meggyőzve, mi is a vörös őrök közé álltunk. Elláttak bennünket igazolvánnyal, felfegyvereztek és kioktattak a szolgálatról. Őrszolgálatot teljesítettünk a faluban, ügyeltünk a kocsma, a bolt, a posta rendjére, a kenyér és a tej szétosztására...

Egy szombaton kora reggel elterjedt a hír, hogy a béresek egy bizonyos Garam menti faluban osztják az uradalmi földeket. A parancsnokunk, egy vörös, bajuszos hadnagy parancsot kapott a városból, hogy hiúsítsa meg a földosztást. Kiválasztott kilenc férfit, köztük engem is. Puskával és kézigránátokkal felfegyverezve meneteltünk a vasútállomásra, ahol már várt a mozdony meg a hozzákapcsolt marhavagon. Egymás után felugráltunk a vagonba, s a színhelyre utaztunk...

A szomszéddal együtt (meglehetősen sántított, de azért bevették) a vagon ajtajához támaszkodtunk, néztük a suhanó, kalászba szökött határt, a néhol pirosló pipacsot.

— Szép az a piros — mondja a szomszéd —, de én úgy látom, nem sok élvezetünk lesz belőle. Az urak megint kiforgatják, leszedik a tejfelt, s nekünk a lefölözött tej marad. Annyit mondok, testvér, mi ebben a hadseregben sem harcolunk ki magunknak földet, csak a kalácsból a lyukat.

Rágyújtottam egy száraz, szétmorzsolódott cigarettára s kiköptem a dohányport.

— Most nem lehet földet osztani. Az osztás csak aratás után lesz. Először be kell gyűjteni a kenyérnek valót.

— Aratás után meg majd azt mondják, szántás után, aztán meg, hogy vetés után. A kenyérnekvalót begyűjtik, de az orrunk elől. Meglásd... Nekem meg, testvér, elkelne legalább öt hold — nősüléshez.

— Hát, elkelne bizony, mindenkinek elkelne, a nősüléshez meg kétszeresen. Ha én öt holdat kapnék, én is megnősülnék ... De ha eljön az ideje, az ember föld nélkül is megházasodik — okoskodtam, és ficsúrosan integettem egy nagy szemű, barnára sült lánynak, aki térdig állt a sűrű zöld kukoricában.

— Szeretőd van? — érdeklődtem.

— Épp az, hogy van, testvér. Olyan, mint a pünkösdi rózsa. Még szemrevalóbb, mint az ott a kukoricásban.

— Akkor hát semmi bajod — mondtam irigykedve, mert nekem még nem volt kedvesem, tizennyolc éves koromban rukkoltam be.

A mozdony fütyült, mint egy falusi legény, a határban valakinek megbokrosodtak a lovai, ostornyéllel fenyegetett bennünket...

Egy piszkos állomáson szálltunk le, egyenesen az ajtóból ugráltunk a sínek közé. Onnan még két kilométernyi út vezetett a majorig. A hadnagy elöl lépkedett, s én mint vezető — mellette. Ismertem ezt a vidéket, mégis úgy tetszett, valahogy sokáig megyünk. Végre kiértünk az akácosból, s a távolban (mintegy háromszáz méterre előttünk) vagy tíz bérest pillantottunk meg. Fehér inges férfiak karókat és fejszéket hordtak szét, hosszú, láncos nyomórúddal mérték a búzatáblát, erősen és alaposan leverték a földbe a magas fehér karókat.

A hadnagy megparancsolta, hogy oszoljunk szét és észrevétlenül kerítsük be a csoportot. Mindegyikünk megtöltötte a puskáját s a kézigránátokat a derékszíjunkra akasztottuk. Engem ez a harci készültség érthetően nyugtalanított, mert a távolban foglalatoskodó férfiak között néhány ismerőst véltem felfedezni. Kínosan éreztem magam — töltött puskával a földijeim ellen, ezért azt javasoltam a hadnagynak, előbb megpróbálok szót érteni a majoriakkal. A hadnagy beleegyezett, közelmentem a férfiakhoz, s egy mozdulattal magamhoz intettem őket. Nem is nagyon lepődtek meg, csak kíváncsian körülállták, és némán várták, mit mondok nekik.

Puskám leengedtem a lábamhoz, megtöröltem izzadt homlokom (erősen tűzött a nap), és azt mondom:

— Férfiak... emberek, mit művelnek az istenért? Van maguknak ép eszük? Földet osztani aratás előtt, éppen most, amikor a gabonának be kell érnie?

Megfordultam, kezemmel a mezei út felé intettem.

— Odanézzenek... ott vár rám kilenc társam, állig felfegyverezve. Velem együtt jöttek, hogy megakadályozzák a földosztást, mivel ez káros, és ellentétben áll a népi igazgatás utasításával. Mert hát ismerjék el, nem lehet csak úgy hebehurgyán földet osztani, mintha csak maguk volnának egyedül a világon. Egyszóval a mi vörös hatal-