Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
szívem, vártam nagyon. Micsinál jó apja, a kocsis? — Ö a férjem, bár szakálla van — közölte egyszerűen az igazán nagyon csinos, szőrgubás lány, aki úgy állt a satnya gyertya beteg lángjának fényében, mint egy júszagú zúzmarás petrence, melyet a réten felejtettek játékos kedvű, pirosarcú parasztok télvíz idején —, nyolcvan éves bár, de a hites uram ő, zászlóvivő úr... Hetvennél sokkal kevesebb te sem lehetsz, gondolta szomorúan Kábán Mitakar, mégis hozzámentél, bizony ezt is a háború tette veled. — Ágyaz a répásveremben — folytatta keseregve a lány —, nemsokára visszavár. Ha meg nem fagy addig ... — tette hozzá egyszerűen. Nincs nekem olyan szerencsém, gondolta borongva Kábán Mitakar, de a lánynak azt mondta hangosan: — Pontosan tizenegykor visszavárom, kedvesem. Eljátszom magának trombitán a Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát című dalt. Jöjjön biztosan! — Ha a férjem elalszik addig vagy... — habozva, fájdalmasan suttogta —, vagy megfagy, eljövök. Pillanatokon belül elnyelte őt a ziman- kós, háborús éj, mint mesebeli pajkos manók feneketlen zsákja a csábosán csillogó, elérhetetlen kincseket. — Ennivalóan csinos — suttogta ábrándosán Mitakar —, s hatvanéves sincs még, talán ötvenöt, ha lehet. Végre nyugodtan felölthette a hálóköntösét. Irgalmatlanul fázott benne, egész teste reszketett. Erre a köntös tetejébe felvette a nadrágját, a zubbonyát és a tiszti köpenyét, igazában egészen felöltözött és csizmái húzott, egyenruhája alatt mindjárt melegebbnek érezte a hálóköntösét. Majd elővette tiszti bornyujából a trombitát: pajkos angyalkák rózsaszínű, kerek térdéhez hasonlóan csillogott a hetyke réz hangszer a hóesésben. Visszabújt vele a kemencébe, kényelmesen elhelyezkedett és belefújt o. trombitába, a hangszer rekedten, fájdalmasan felbődült, mint egy sebzett szarvasünő az őszi avaron és a kitódu- ló levegő rettenetes sivatagi számum koromjellegeit kavarta fel körülötte. Fájdalmasan köhögni kezdett, de közben nem vette le szájáról a trombitát és a háláskedvű hangszer készségesen és betegen veleköhögött. A kemence előtt a fagy világában dühös, kemény léptek csikordultak. A főhadúr úr állt a bejárat előtt és a fogát csikorgatta. — Zászlóvivő úr, azanya mindenét... mi ez? Keresem a répásveremben és két vénembert találok maga helyett! — Az egyik lány, gondolta bágyadtan Kábán Mitakar, nagyon csinos leány, visszavárom őt. — És micsoda ötlet trombitáim a frontvonalban, tálán titkos jelzéseket ad valakinek, zászlóvivő úr? — A nevét se ismerem, szőtte tovább keserű gondolatait Mitakar, csak azt tudom, hogy szőrgubában jár és az ura gonoszlelkű, szakállas aggastyán. — Kifelé a kemencéből, zászlóvivő úr, ellenőrizze az őröket...! Nyögve kimászott, de bennhagyta a trombitát. Végigjárta az őrhelyeket, az alvó őrszemeket felkeltette és figyelmeztetésül sápadtfényű zöld rakétát lőtt ki az ellenség felé. Háromnegyed tizenegykor leült egy fűrészelőbakra a répesverem előtt. Merengve várta a lányt. A lélegzetét is visz- szafojtotta, hogy meghallja, ha jön, és a levegőhiánytól majdnem megfulladt. Aztán ábrándozott. Sokféle alakban elképzelte a lányt a szőrguba alatt, látta karcsúnak és molettnek, kövérkésnek és deszkasoványnak, de jólnevelt fiú volt és mindannyiszor bocsánatot kért tőle gondolatban, hogy meztelennek képzeli el őt. ,4 répásveremben csend ült és vaksötét, a hólepte hálom mélyéről nagynéha hangzottak csak fel elnyújtott hörgések és vak- kantások, mint amikor egy nagyon vén víziló bugyborékolva és fulladozva, kapkodja a levegőt. Hajnalig várta a lányt a. répásverem előtt. — Nemcsak csinos, de jó is — .gondolta mélabúsan —, nem engedi megfagyni öreg férjét, hűségesen melengeti.... ó, hogy tudnám szeretni őt! Amikor a hidegtől legyengülve vissza- vánszorgott éjjeli szállásához, é^ppen óriási lángnyelvek csaptak ki a búboskcmence nyitott torkán: a háziasszony begyújtott, mert reggelre kenyeret sütött. — A trombitám — mondta neki révete- gen Kábán Mitakar —, bennégett a trombitám. Így hagyjuk szét önmagunkat a . háború országútjain, gondolta } eserny.és iróniával, sebzett, összeégelt és béna jelzéseket felejtünk magunk után, egyéniségünk szétkallódott értékeit. Aztán majd. jön valaki és talál a kemencében egy összeolvadt rézcsomót, s azt hiszi, hogy bennégeit egy trombitás, gonoszkodott benrie a pisla káröröm, bennégett véletlenül vagy a Ián-
