Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák

Voltak Kábán Mltakarnak ilyen ábrán­dos, bohó vágyai, melyeken nem gondolko­dott, mégis benne éltek, csacska tervek, véznák és szomorúak, melyek valóraválá- sáért semmit nem tett, mert úgyis tudta, hogy egyszer majd maguktól beteljesed­nek, mint az ódon utcák keskeny sikáto­rainak fülledt kuckószagában a rejtélyes erejű boszorkányjóslatok. — Nem lesz jó akusztikája a kemencé­nek — gondolta és újból megvizsgálta a füstös falakat —, a korom és a mállott, pelyvás vakolat hamisan veri vissza a trom­bita zokogó jajongását s úgy jog hangzani az egész, mint egy fáradt verkli végső panaszai. De nem baj, az idő kedvező, tél van, keserves hideg, ők se lőnek, mi se lövünk és a főhadúr úr a répásverem­ben keres! Veszettül nyomta valami a hátát és mély lyukat fúrt a lapockája alatt. Nyögve a hasára fordult és megkereste a gonosz, rideg lényt, majd visszahemperedett és szemét meregetve megvizsgálta a tárgyat: sebestestű tűzmarta lópatkót tartott a ke­zében. — Hogy kerülhetett ide? — mélázott sa­jogva Kábán Mitakar. — Itt ugyan hu­szárló aligha alhatott. Vagy talán dara­bokban sütötték meg, szegényt, és ta­nácstalanságában elveszítette a patkóját? Komoly zavarban lehetett ... S Kábán Mitakar, a visszavonuló magyar hadsereg zászlóvivője álmodozni kezdett a sebestestű, tűzmarta patkóhoz tartozó ló­ról: talán keselylábú, szende kanca volt, mértéktartóan kihívó pillantású, puhaorrá és jószagú, mint a régi bőjt'ételek. Hátha párt keresett magának a háborúban, ke- ménycsípőjű, feszes csődörlegényt, akivel majd cirkuszhoz szegődnek a béke első napjaiban és fényszórók füzében csillog- va-villogva áttáncolják az életet. Aki a boldogságot keresi, ne menjen a háborúba, gondolta mélabúsan Kábán Mitakar és ki­dobta a patkót az éjszakába. Tettének következményei lettek, a sötét­ségben kétségbeesetten felvonított egy bá­natos eb, a sebhelyes patkó oldalba talál­ta őt. Üvöltése jajongva szállt a falu fe­lett, mint borzas fehér kísértetek felboly- dult serege éjfélkor a vidéki temetők mál­ladozó fejfái felett. — Jó kutya, ez a háború — ábrándozott sajnálkozva Kábán Mitakar —, kegyetlen és kemény, mint a lópatkó vasa, látod, ha nincs háború, most nem kuporgok itt a kemencében, nem doblak meg a patkóval s te jó gazdád hűséges ebe lehetsz. Min­denért ez a jámbor, keshedt és bánatos háború a felelős., Oj gondolat érett benne: kibúj a kemen­céből, fogat mos és öblöget, felölti a háló­köntösét, előveszi a trombitáját és el- játssza a Szeretnék május éjszakáján le­tépni minden orgonát című kedves dalt, melyet már gyerekkorában sem tudott el­játszani s ezért annyira megkedvelt. Hosz- szan, mély átéléssel játssza majd, talán egészen reggelig. S közben reá gondol, a lányra, Bálvány Violára, akit az ősi fel­földi városban hagyott, meseházak közt, védtelen. Várja-e még Viola harmatos reg­geleken az első tücsökcirpelést? Az ol- dálbadobott kutya egyre vonított a ré­mesen fekete éjszakában. — Csillapodj már, kispajtás — biztatta barátion kedveskedve az ebet —, mondtam, hogy a háború tehet mindenről, nem én! Éppen kidugta fejét a kemence torkán, amikor meghallotta a szekérzörgést. Egyetlen sovány gebe vontatta könnyű kordé vánszorgott be a parasztudvarba; a háború esett és beteges menekültjei, ál­lapította meg elmerengve Kábán Mitakar, futnak a semmi elől a semmibe! A hajlott­hátú kocsis mellett nő ült; nem öltözhe- tem át, nem mutatkozhatom madzagos kincstári gatyában egy érzékeny női lélek előtt... Kábán Mitakar puritán erkölcsét és szemérmes tisztaságát a féktelen mé­szárlás vérzivatara sem törte meg. Türelmesen megvárta, amíg a kordé há­tul az udvarban, a répásverem irányában belevész az éjszakába. Óvatosan kimászott a kemencéből és megtisztálkodott: zseb­kendőjével letörölte arcát és kormos ke­zét a nadrágjához fente, a száraz fogke­fével kifényesítette a fogát, szájat már nem öblített, mert közben a pléhbögrében befagyott az öblögetővíz. 0jjászületve érez­te magát, vetkőzni kezdett. Durvaszövésű, harcias illatú vászongatyában állt a szél­ben állandóan jajongó körtefa alatt, ami­kor a vaksötétből puhán csillingelő, lágy női hang köszöntötte, kissé megílletó- dötten s máris bizalmasan, mint holmi réti héják letarolt birodalmából érkező bibír c sikoly. — Jó estét, zászlóvivő úr. — Kézcsókom, szép húgom — válaszolta fegyelmezetten és kissé szórakozottan Ká­bán Mitakar s egy óriási szökkenéssel fe­jest ugrott a búboskemencébe — már vár­tam, kedvesem. Lépteit elnyelte a bőszen kavargó fergeteg, nem hallhattam puha sur- rogásukat, de tudtam, hogy jönnie kell,

Next

/
Thumbnails
Contents