Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
Duba Gyula Irodalmi karikatúrák RÁCZ OLIVÉR A TROMBITA * Beszély a „Kábán Mitakar kis történetei a nagy háborúból” című gyűjteményből. Ősünk, Kábán Mitakar, lelkünk Kábán Mitakar akkor, a szánalmas háború utolsó esztendejében, elhányódva a visszavonuló hadsereg roncsai közt egy hollófekete éjszakán magányos búboskemencében vetett magának ágyat és a pléhajtón át bágyadtan kiszólt a legényének. — Ha a háziasszony hajnalban kenyeret sütne, ne gyújtson be addig a kemencébe, míg fel nem keltem. — Parancs, zászlóvivő úr — tisztelgett lustán a baka — szólok neki. A főhadúr úrnak mit mondjak, ha keresi? — A főhadúr úr számára a répásveremben alszom ... vagy a krumplisveremben, ott keressen. — Igenis — vigyorgott előírásosan a legény —, a répásveremben ... Havaseső esett és fütyült a szél a parasztudvaron, szánalmasan csonka gyertya világított nekik a vaksötétben, bénán és boldogtalanul, mint ódon középkori várfal homályos árkádjain a rozsdamarta, csámpás rézkandeláberek. Kábán Mitakar nosztalgikusan töprengve guggolt a búboskemence belterének közepén és hosszan kinézett a komor éjszakába; régi puha idők jutottak eszébe, amikor még lilán ringó bölcsőben alhatott. El is kábult volna a rátörő emlékek fájdalmas pelenka- és tej- begríz illatától, de megszólalt a legénye és szolgálatkészen recsegő hangjával elűzte a könnyesedő hangulatot. — A hálóköntösét a körtefára akasztottam, zászlóvivő úr, a fogkefét pedig az öblögető vízzel a kemence szájába teszem, a platnyi- ra, fel ne rúgja majd, ha kimászik, zászlóvivő úr.. .1 — Jól van, menj már a babádhoz, erigy ...! A legény díszlépésben beleveszett az éjszakába, mint szúrós novembervégi ködök nyirkos vattavilágába a szertelenül csendes sóhajtás. Kábán Mitakar már mozdulatlanul hevert a kemencében. Nem tudta kinyújtani a lábát, ezért térdben kissé felhúzta és kikapcsolta a derékszíját. Feje alá helyezte a karját, hogy nyaka megerőltetése nélkül kilásson a kemencéből. Majd hálóhelységével ismerkedett. Felette a boltozatos mennyezet repedezett és füstösen fekete, mint holmi élettapasztalatokban megnémult matuzsálemkorú, rideg cigánybanyák arcán a bőr. A repedésekből kitartóan és bőven hullt szemébe a korom, mint távoli gyötrelmek földjét puhán takarni készülő, fekete hóesés. — Ma éjszaka eljátszom a Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát című dalt — suttogta magának lágyan, de határozottan Kábán Mitakar —, egészen hajnalig ezt fogom játszani... — s elöntötte a sajgó vágyakozás. A háború kezdete óta erre az éjszakára várt, becézve kívánta gondolatban: felölti a hálóköntösét, fogat mos, illatos szájvízzel öblöget, aztán a tiszti bornyujából előveszi a trombitáját és eljátssza rajta a Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát című dalt. Már gondtalan és boldog gyermekkorában, akácillattól fülledt és csendes májusi estéken sem tudta eljátszani, mert egyáltalán nem tudott trombitálni, de azért a kedves hangszert állandóan magával vitte és a kesernyésen fanyar háború vérszagú bődületébe is elhozta, hogy vele legyen, kéznél tudja, mert érezte, hogy egyszer el kell játszani a Szeretnék Május éjszakájánt, érezte, mint csontdermesztő hidegben a régi város dómjának tornyán gubbasztó rokkant varjak a tavaszi szelek első simogatásának üzenetét.
