Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - Gál Sándor: Bontás

egyaránt. A szétrúgott káposztahalom, a felbillent szék, a káposztagyalu. Mint a József-utcai romok, mint a kibontott, felmeredő tűzfalak, az egyszer-volt otthonok romjai, a feléplthetetlenek, az elpusztítottak, az újraformálhatatla- nok. Gergő mester egyszeriben megértett valamit mindabból, ami történt, de azt a valamit nem sikerült megneveznie. Tudta, látta, érezte ezt a valamit, de a nevét nem találta; nem volt szava rá, hogy fennen kimondja, hogy könnyítsen önmagán a kimondás által. Valami olyat érzett magában, mint egyszer régen, amikor mélyen egy hegy gyomrában alagutat építettek, s egy része váratlanul beomlott. Egy reccsenés volt az egész, a szemét se volt ideje lezárni, s már mindent sötétség borított; kialudtak a fények és csenddé fagyott minden hang. Lám, nézett föl hunyorogva a kocsmát bevilágító villanykörtére, milyen kevés kell ahhoz, hogy valami leomoljon. Néha elég egy hiányzó szög, néha elég egy fájdalmas kérdés kimondása, s ami egy volt, ami szilárd egész volt, darabokra hullik, szertefröccsen, mint betonon az üvegedény. A csaposon kívül csak Gergő mester volt a helyiségben. Az öreg fölállt, s odabotorkált a sön- téshez. „Tölts még eggyel”, mondta a csaposnak, aki a söntésre könyökölve nézte a padlót. A csapos két tiszta poharat koppantott a söntés pléhburkola- tára. „Gergő mester, maga az utolsó vendégem”, mondta a csapos. „Ezt a kört én fizetem.” Megtöltötte a két poharat és ittak. „Holnap itt örökre zárórát csinálunk”, jelentette be a csapos, amit mindketten amúgy is tudtak és ismét tele- töltötte a poharakat. „Tudom”, mondta Gergő mester, „ijövő pénteken már nem lesz József utca.” Megitták a rumot, kezet fogtak, Gergő mester kinyitotta az ajtót, s a lassan szitáló esőben elindult hazafelé. A József utca egykori házai helyén nagy halmokban ázott a tégla, a törmelék, s az út kétoldalún nehéz gépek körvonalai sötétlettek. Egy-két év múlva itt tízemeletes házak lesznek, gondolta a mester. Ezeket a romokat eltakarítják, s a József utcának az emléke is elvész. Aztán az jutott az eszébe, hogy odahaza a folyosón a szétrúgott káposztahalomhoz senki se nyúlt tegnap óta. Tudta, a felesége el nem takarítja, ha ott rothad meg, akkor se. Nem, a felségét erre soha sem tudná rábírni. Neki kell eltakarítani, neki, mert az ő bűne, hogy ott van, ha nem is tehet róla.

Dúdor István: Deresk, 1977, lavírozott tusrajz