Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - Gál Sándor: Bontás

tette a kabátját. „Elgyúrjuk a káposztát.” „Itt az ideje”, hagyta helyben Gergő mester az asszony döntését. Egyébként is szerette a káposzta savanyításával járó ceremóniát. Olyan volt az, mint a lakodalom: készülni kellett hozzá. Kimosni a hordót, a fedődeszkákat, a nyomókövet, aztán hagymát tisztítani, tormagyökeret pucolni, birsalmát szelni, szemesborsot, sót, babérlevelet kimérni- összekeverni... Megtisztítani a súlyos káposztafejeket, kivágni belőlük a torzsát, megtisztítani, s odaadni az unokáknak; a szebb leveleket különrakni, meg persze a tömött, kisebb káposztafejeket is, amelyeket egészben kell eltenni a majdani töltöttkáposzta céljából. Mindennek évek óta megvolt a maga szépsége, ritmusa, s az egész szertartásnak Gergő mester talán még a karácsonyi ünnepeknél is jobban tudott örülni. Tegnap is ennek az eljövendő örömnek a közelsége csapta meg, ahogy ott állt a lakás folyosóján a három, káposztával telitömött zsák mellett. Felesége már a szeléshez készülődött. Elővette a szekrényből a kikeményített, hófehér vászonabroszt, amelyet még az anyjától kapott. Ezt a vászonabroszt soha máskor nem használták, csak káposztasavanyítás idején. Évente egyszer leterítették a padlóra, fölé állítottak két széket, a két székre ráfektették a káposztagyalut, s a leszelt káposzta a vászonabroszra hullott. Utána kimosták, kikeményítették, s egy évig érintetlenül állt a szekrényben. Volt ennek az abrosznak egy kisebb párja is: ezt lábtörlésre használták. Aki a káposztát gyúrta, az utóbbi években rendszerint Kisgergő, gyúrás előtt alaposan kiáztatta a lábát, s utána ezzel a kisebb vászonabrosz- szal törölte meg. Mindez együtt adta a káposzta eltevésének azt a varázsát, ami Gergő mester számára ünnepivé tette a legsilányabb hétköznapot is. A tegnapi nap is ilyennek indult, bólintott a kocsmaasztal fölött egyet a mester, de aztán minden elromlott. Igaz, hogy nem Kisgergő kezdte, hanem ő maga, •de nem rosszakarattal, csak már kellett, hogy kimondja azokat a kérdéseket, amelyek tövisként böködték a belsejét. S még csak nem is maga miatt, hanem a felesége kedvéért. Mert ő, Gergő mester, értette az unokája beszédét, de a felesége nem. Ez volt a baj. Kisgergő pedig se szó, se beszéd, szájon vágta a második kérdés után. Jó, jó, hát beszélje az anyja nyelvét az unoka, ha már úgy hozta a sors, de azért a nagyanyja nyelvéből is ragaszthatnának rá pár szót. Hiszen senki se károsodna attól, ha a gyerek a nagyanyja szavát is értené; ha a narancsot, vagy a csomag cukorkát, amit csak neki tartogat, meg tudná köszönni. .. Nem akart ő semmi rosszat; Kisgergő feleségét se akarta megsérteni, hiszen kedvelte a menyét. Nem, nem volt joga Kisgergőnek arra, hogy kezet emeljen az apjára. Nem volt joga, mégis megtette. De miért? Az -öreg kőműves hiába kereste fia indulatainak az okát, nem találta. Ahogy ezen gondolkodott, a felrepedt ajka lüktetésén túl a szíve körül valami más, súlyosabb lüktetés kezdődött. Minél tovább nézte a kocsmaasztal viaszosvászon borítását, egyre többször fogta el a gondolat, hogy végső soron valahol, valamikor ő, Gergő mester, követett el hibát. De a gyökerekig nem tudott leásni gondolataival. Nem ismerte azokat az utakat, amelyeken olyan mélyre lehet ereszkedni. Azt értette, ami megfogható volt; a követ, a simítófát, a függővasaí a zsalufákat. . . Ami tegnap este történt, annak megértéséhez pedig ez kevésnek látszott. Érezte, tudta. De csak most, hogy mindaz, ami megtörtént — megtörtént. A felrepedt ajka, a seb; amely azóta sötétbarnára varasodott, indította el gondolatait azokra a területekre, amelyeket eddig meg sem próbált bejárni. Hiszen csak azt tette, amit mindenki más megtett gyermekei jövője érdekében. Adta olyan iskolába, amilyen volt, s később maradt minden, ahogy elkezdték, s azért se szólt, ha otthon egymás között már nem is beszéltek magyarul. Nem, ez nem volt egészen így, állította meg a gondolatokat magában. Nem volt egészen így, mert mind a három gyerek magyarul konfirmált... A tegnapi est azonban azt mutatta fel, hogy ez kevésnek bizonyult. Azt, hogy ez semmi volt. Semmi. Az öreg kőművesmester feje előrebillent a József-utcai kocsmában. Hallotta újra, ahogy az arcán csattan Kisgergő erős tenyere, látta, ahogy szétrúgija a leszelt káposztahalmot, ahogy felöltözik és feleségével, gyerekével köszönés nélkül kimegy az ajtón. Üreg Gergő az ürességet, s a csendet is újra érezte, amelyet maguk után hagytak. Sokáig semmi más nem volt, csak üresség és csönd. Minden megmerevedett, megdermedt. Kívül és belül