Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - KRITIKA - Tóth László: (Szín)lapszéli jegyzetek

ben; Aranyeső: egy kilométer hosszúságú csővezeték építkezési engedély ellenében) és szövevényei, s az ellene való kiállás lehetséges formái. Véleményünk szerint a jellemeket formáló egyféle élethelyzet háromszori megismétlése egysíkúvá teszi a történetet. Nem beszélve arról, hogy a jellemek fejlődése sem lehet teljes és kellő ütemű, ha valahányszor ugyanazon próbatétel előtt állnak. Szerencsésebb megoldás lenne, ha a trilógia egyes részeiben a Benedik-család tagjai minőségileg más-más jellempróbában bizonyítanák emberségüket, tartásukat. Hiszen az Aranyeső Éva asszonya, Iljája és Mikije a Meridián óta mit sem fejlődött, változott, ugyanolyanok, amilyeneknek már a Meridiánban is megismerhettük őket, s így ahelyett, hogy az élet különböző és állandóan más-más próbatételei elé állított hús-vér emberek archetípusai lennének, sztereotípiák, sémák csupán. Elmondhatjuk, hogy mindhárom színművet nagyjából ugyanazok a hiányosságok jellemzik, amelyek, véleményünk szerint, a szerző egyszerű alapképletéből (kétféle fő jellemtípus ütköztetése ugyanazokban az élethelyzetekben) adódnak. Közülük az üresjáratok, a helyenként lapos és közhelyes párbeszédek, a figurák túl- sarkítása, a mellékalakok illusztratív jellege, szükséges motiváltságuk hiánya, a színpadi cselekmény kiaknázatlan lehetőségei a leginkább szembetűnőek.

Az esztétikailag-dramaturgiailag ilyen módon egyáltalán nem feddhetetlen Aranyesot ezért elsősorban tartalmi-etikai síkon értékelhetjük: az erkölcsi helytállás, emberi lelkiismeret és felelősségvállalás kérdéseinek bátor, politikus elemzéséért. Takáts Emőd rendezése ezeket a motívumokat erősíti föl, s bár a darab hiányosságait feledtetni ő sem tudja, anélkül, hogy didaktikus lenne, egyértelmű állásfoglalásra készteti a nézőt. Különösen azoknak a jeleneteknek a beállításakor biztos a dolgában, amelyekben Miki és a gyárigazgató, az üzemi bizottsági elnök és. az osztályvezető közti konfliktusokat kell kibontania.

Käjer István fordítása túlságosan irodalmi volt; nem vette figyelembe a beszélt nyelv törvényszerűségeit, s így a szereplőknek elsősorban ezzel a szöveggel, a kiejthetőség- gel kellett megküzdeniük. Ezenkívül néhány szlovakizmus és szlovák kifejezés is bántotta benne a fülünket. Szinte érthetetlen, hogy a színház miért nem a Solovič-trilógia első két részét is oly eleven és színpadi nyelven tolmácsoló Konrád József fordításában vitte színre ezt a darabot is.

A szereplők közül ezúttal csupán Bugár Bélát emeljük ki: ő tette ránk a legjobb benyomást a vállalati igazgató, Štefan szerepében. Talán ő látta-élte leginkább belülről az általa megformált figurát; erélyes és ugyanakkor fölényes, a saját érdekeit mindenkor szemmel tartó, de a megengedett határokon túl nem lépő igazgatót alakított — hitelesen, de úgy, hogy közben ítélkezett is fölötte. A jelmezeket tervező Kopócs Tibornak és a színpadképet tervező Platzner Tibornak ezúttal nem sok dolga akadt. Platzner az adott szűkös lehetőségek között — egyetlen enteriőrt kellett megterveznie csupán

— is frappáns és ötletes volt.