Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - KRITIKA - Grendel Lajos: Mikrorealizmus, áramszünetekkel
mert már benne lappang a betegség? Hury Tamás nagyon szereti Öregemet, következésképpen félti is. Miért félti hát csak az ötödik naptól? Tartok tőle, csakis azért, hogy legyen végre egy izgalmas fordulat, noha semmi szükség rá. így nem! A végzethistóriát Bereck nem tudja zökkenők nélkül belekomponálni, beleemelni a regény egészébe, ami nagy kár, hiszen a történet magva itt a tét. Nem mindegy tehát, hogy csak úgy hozzácsapja-e, ráragasztja arra, amit már korábban megírt. Magyarán: nem Hury Tamás, hanem az író hozza kívülről a nyájas olvasó tudomására a dolgot (Hury Tamás ebben az esetben csak az író szócsöve), úgy mellékesen, mert az írói terv szerint most épp ennek kell következnie. Különös, és föltétlenül elgondolkoztató, hogyan követhet el ilyen elemi hibákat az az Író, aki regénye többi fejezetében nemcsak bizonyította képességeit, hanem bizonyos rutinnal is rendelkeznie kellene már. A probléma könnyebbik végét fognánk meg, ha kizárólag Berecket hibáztatnánk. Elsősorban, persze, ő a felelős a mulasztásaiért, meg hogy a regény nem az lett, amivé válhatott volna. De irodalmunkban gyanúsan sok a hasonló tehetséggel megírt, mégis művészileg félresiklott, átgondolatlan prózai mű, így hát joggal merül föl a kérdés, nem olyan betegséggel állunk-e szemben, amelynek a kórokozói másutt, az írón kívül, tenyésznek? Azt hiszem, a kérdés nagyon időszerű. Ideje volna végiggondolni újra irodalmunk lehetőségeit, küldetését, rákérdezni íróink közérzetére, elképzeléseket, irói törekvéseket szembesíteni. Ügy gondolom, a kritika jelentősége, de a felelőssége is hihetetlenül megnőtt, hiszen irodalmunk föllendülőben van. A kritikára vár az a csöppet sem kellemes, de nagyon is aktuális föladat, ami nélkül semmilyen irodalom nem funkcionálhat egészségesen. Értékrendet teremteni, különválasztani a selejtet az értékestől, akár egyetlen művön belül is, méghozzá a legalapvetőbb kritérium alapján: irodalmi művel van-e dolgunk, vagy irodalmat imitáló prózai szöveggel! A könyvesboltok polcain, kirakataiban ez is, az is megtalálható. Bármilyen érdekes is valamely mű témafölvetése, még nem garancia arra, hogy az adott írás irodalom is. Az eszmei-tartalmi elemzés mellől nem hiányozhat a formai elemzés sem. Aligha akad rá példa, hogy épeszű ember összekeverje a köznapi fogalmakat, használati tárgyakat, hogy az ágytálat például vázának használja. Irodalmunkban sajnos még mindig elég gyakori eset. Az író elad valamit, ami csak félig irodalom, a bíráló mégis veri az asztalt, hogy ez az igazi,, s nagyvonalúan átsiklik a lényegi zavarok fölött. Meglehet, az olvasó nem kíváncsi rá, milyen eljárással, fogásokkal, trükkökkel teremti meg az író a művét. Az olvasó nem azért veszi a kezébe a könyvet, hogy formai bravúrjain lelkendezzen. Az író számára azonban nem mindegy, hogyan ír, legalábbis nem volna szabad, hogy mindegy legyen. Irodalmunk jelenlegi állapota viszont mintha éppen azt sugalmazná, ne is törődjön vele, íő, hogy okosakat mondjon, s a mű irodalom látszatát keltse. A mérce, sajnos, ma sem áll magasabban, mint tíz évvel ezelőtt, pedig logikusnak látszanak és Irodalmunk érdeke is azt diktálná, hogy évről évre többet követeljünk magunktól — és másoktól, s kíméletlenül rostáljuk ki, ami nem irodalom. Nem mondok újat, mégis félek, jámbor óhaj marad a fohász, s prózánk, jobb híján félműveket vajúdik tovább is. Bereck regényében szerencsére van mire odafigyelni is, megajándékozott bennünket Öregemmel, s hiszem, nem megalapozatlan a remény sem, hogy következő köteteiben jobban ügyel a művészeti szempontokra is. Tehetsége, meg amit megtanult, kötelezi rá.
