Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - KRITIKA - Tóth László: (Szín)lapszéli jegyzetek
Tóth László (SZÍN)LAPSZÉLI JEGYZETEK A windsori víg nőkről és az Aranyesőről A véletlenen kívül egyéb oka nincs, hogy ebben az írásban területi színházunknak ez a két bemutatója került egymás mellé, de talán mégsem baj, hogy így alakult. Már csak azért sem, mivel nyilvánvaló párhuzamokat fedezhetünk föl a két színrevitel között, s e párhuzamok a rendezőhöz vezethetők vissza. Hiszen mindkét esetben egyazon személyről, Takáts Ernődről van szó. Takáts jól felismerhetően brechti iskolázottságú rendező. Igaz, a tanítómester közvetlen hatását még nem sikerült teljesen földolgoznia és klasszikus eszközeit alkotó módon, saját egyéniségének törvényei szerint továbbfejlesztenie. Mire is gondolunk? Arra, hogy amik Brechtnél sajátos esztétikával, gondolat- rendszerrel alátámasztott, mindenben a célt szolgáló eszközök voltak, nála egyelőre csak — fogások. Eminens tanulóként elsajátította az elidegenítés technikáját, de a lényegét még nem. Mondunk egy példát. Valamely ügyeskezű asztalosmesterből, aki valamilyen minta után képes elkészíteni, teszem azt, egy reneszánsz vagy barokk (még inkább: reneszánsznak vagy barokknak látszó) bútordarabot, még nem feltétlenül válik a reneszánsz vagy barokk lényegét is ismerő, életet és korszellemet sugárzó stílbútorokat készítő, jó műbútorasztalossá. Takáts Emőd rendezései tehát pontosan olyanok, mintha élnének. Eszközei pontosan olyanok, mintha elidegenítenének. A szcenikai zene épp olyan és épp akkor hangzik fel mindkét produkcióban, ahogy az a brechti színház- esztétika nagykönyvében megvan írva. A színészek épp akkor szólnak ki a színpadról, amikor ki kell szólniuk, a színpad átrendezése természetesen a nézők szeme előtt történik, a díszlet-ajtót tartó vasrudak, a leeresztett híd és horizont épp azt a hatást váltja ki bennünk, amit ki kell váltania. Visszatérve az előbbi analógiához, az a bútor, amit llymódon kap az ember, pontosan olyannak látszik, mintha eredeti volna. De vajon az értéke is annyi-e? Annyit viszont mégis el kell mondanunk, s tehetjük ezt anélkül, hogy ellentmondásba keverednénk önmagunkkal, hogy Takáts Emőd eddigi — igaz, botlásoktól sem mentes — útja egyenesvonalúan felívelőnek látszik. Egyre céltudatosabb, egyre inkább érzi az anyagot, amivel dolgozik és színpadi eszközeinek lehetőségeit minden pátosztól s dísztől mentesen, egyszerűen — olykor azonban túlságosan tételesen is — fogalmaz. Általában a rációra épít, s kevésbé veszi figyelembe az emóciókat. Színtelenebb és görcsösebb, ha a szöveg fölszabadult játékot kíván; határozottabb, ha demonstrál s elidegenít. Színpadi megoldásai többnyire szövegközpontúak; eddigi rendezéseiben — közülünk egyet-kettőt nem láttunk csak — alig-alig találjuk jeleit az elvontabb gondolkodást igénylő színpadi átértelmezésnek, az asszociációs lehetőségek bátrabb kiaknázásának, a polifonikus szerkesztésmódnak. Most szóban forgó rendezései, A windsori víg nők és az Aranyes'ó közül is ez utóbbit látjuk jobbnak, ahol kevésbé kényszerült az áttételes fogalmazásra. SHAKESPEARE: A WINDSORI VlG NŐK Való igaz, hogy A windsori víg nők nem tartozik a Shakespeare-életmű legfényesebb csillagai közé. Állítólag a sietség szülte, s ezt az állítást látszik igazolni írói meg- munkálatlansága is. De jellegénél fogva is kilóg az életmű klasszikus értékű darabjainak sorából. A strattfordi mester ezért a bohózati elemekkel megtűzdelt vígjátékéért föltehetően bármelyik drámaíróiskola (még szerencse, hogy nincs ilyenl) tudós professzoránál szekundát érdemelne; az e darabéhoz hasonló laza szerkezettől, alapve