Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - MŰHELY - Zolczer János: Pásztorművészek örököse (riport)

— Kutatásaim kiértékelése után rájöttem, hogy három, illetve négyféle szarufaragó dinasztia létezett. Az első a lilomos. Ezt a legügyesebben művelőjéről Vaskó-féle Irányzatnak is nevezhetném. Jellemzője a gazdag díszítés. A második a tulipános. Ez a faragás az előzőeknél sokkal egyszerűbb és jellemző rá a dupla vonalvezetés. A harmadik a figurális. Ez az akkori életből vett figurákat, tehát pásztorokat, halászokat, vadászokat mintázta meg.

Én viszont úgy érzem, hogy van egy negyedik irányzat is. A kaparásos, reliefszerű. Ez már minden eddiginél igényesebb munka, s főleg Somogy-megyében dívik.

— Maga melyik irányzatot követi?

— Engem a lilomos irányzat fogott meg. De művelem a figurálisát is. Nagyon sokat jártam a pásztorok és utódaik közé, akiktől sok történetet, mesét hallottam. Összegyűjtöttem közben a pásztorkodáshoz szükséges munkaeszközöket, használati tárgyakat. Ezeken keresztül, úgy érzem, még jobban közelebb kerültem hozzájuk, megismertem az életüket, múltjukat, kultúrájukat. S azt a rengeteg történetet, amit tőlük hallottam, úgy érzem, mind el kellene „mondani” egy-egy szarun. A legnagyobb baj, hogy már nincs szaru. Összejártam én már a környéket és „kilopdostam” minden szarut. Sokszor krumplit, búzát adtam érte, mert pénzért senki sem adta el. Akadtak régen még olyanok, akik emlékképpen a tehén vagy ökör fejét feltették a padlásra, hát azoknál még találtam, de egyébként...

Mennyire bánom, hogy a felvásárló üzemnél azt a sok szép szürkemarha szarvat eldobáltam, de jó lenne az most nekem. Mert tudja, minél jobban öregszem, annál nagyobb vonzalmat érzek a faragás iránt. Meg tudatosítom azt is, hogy nem lép a helyembe senki, aki a veszendő értékeket gyűjtögetné, a kicsorbult szarukat javítgatná, újakat készítene, s megőrizne valamit a pásztoremberek életéből a jelenkornak, de főleg az utókornak.

Galgóczy Tibor egészen közel hajol hozzám és nagyon bizalmas, halk hangon, mint aki egy féltve őrzött kincs rejtekhelyéről beszél, mondja:

— A magafajta ember el se tudja képzelni, milyen kikapcsolódást jelent nekem a faragás, a munka melletti munka. Mert egy nyolc falut egyesítő szövetkezetben aztán rengeteg gond, probléma akad. És ha én vasárnaponként vagy esténként leülök a fotelba, kezembe veszek egy szép szarut, azt faragni kezdem, megszűnik számomra minden, megpihenek, kielégülök. Beleélem magam egy letűnt korba, látom a pásztort amint a mezőn a nyája mellett mendegél, és ő is valami hasonlót csinál — ez nekem mindennél többet jelent. Arról nem is beszélve, hogy a gazdag pásztorművészet, amit én annyira csodálok, már teljesen kihalóban van. Ha időm engedné, az egész környék pásztorművészetét szeretném földolgozni. Mert ez a vidék ezekben nagyon gazdag. De megint csak oda értünk, amit már az előbb is mondtam; nincs szaru! Szerencsére- a Szlovákiában ismeretes leghosszabb szaru — 130 centiméter — az én tulajdonomban van.

— Melyik állatnak a szarva legalkalmasabb a munkához?

— A magyar szürkemarháé meg az ököré a legjobb. A bikáé nem jó.

— Egy múltkori beszélgetésünkkor kétféle szarufaragási technikát említett. Mi a kettő között a különbség?

— A vésésre és a karcalozásra gondol?! A vésés úgy történik, hogy ék alakú vésővel viszem a mintákat a szaruba. A karcalozás pedig azt jelenti, hogy egy hegyes, tűszerű acéllal karcalozom a mintákat.

— Milyen szerszámok szükségesek még a szarufaragáshoz?

— A nappoló, a megmunkáló bizsók, a tolóvéső, a csipkéző véső, a kanálvájó meg: a horogvéső. Egyébként ezeket a szerszámokat mind magam készítettem.

— Megtudhatnám, hogy a szaru, a kürt ezt a szép sárga, viaszos színét mitől1 hyeri?

— Ezt a színezést a választóvízzel érem el. Pásztorok között járva megtudtam, hogy a választóvíz minden pásztor féltve őrzött kincse volt. A választóvíz különben közönséges salétromsav, ami kioldja a szaruból a zsírokat. Ettől lesz citromsárga a kürt.

Késő este van már, ideje elbúcsúzni. Már a kapuban állva kérdezek:

— Most, visszagondolva, nem bánta meg, hogy ott kellett hagynia a képzőművészeti- főiskolát?

— Nem, nem bántam meg, mert akkor azt hiszem, sohasem kerültem volna kapcso-