Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - NAPLÓ - Szabó Béla: Ceruzajegyzetek
CERUZAJEGYZETEK MINT A PIPACS A pipacs vörös színének látására, szívdo- bogtatóan eleven varázsára, Mousson Tivadar, szülővárosom festője tanított meg, anélkül, hogy valaha is egy szót váltottunk volna. Mégis, vásár Idején, amikor a falusi parasztlányok széles, térdig érő szoknyáját ecsetjével zöldre, kékre és izzó vörösre varázsolta, a vásár hirtelen lángra lobbant és olyan volt minden, mintha a halványan zöldellő, rügyező fákat hirtelen kis vörös, hosszúhajú lobogókkal díszítették volna fel, akárcsak május elsején az ablakokat. Némán néztem a csodát, a fényesen pergő ünnepi képeket, amelyek a fénylő, szikrázó tavaszi napfényben mintha hangot kaptak volna és daloltak követelődző és zengő hangon. Ilyen hangon csak a mindennapi kenyérért és a békéért zeng és követel az ember. Ö, nekem nem kellett sok, csak hogy lángoljak — akárcsak a pipacsok — és örüljek a májusi fényes szellők lágy fürdőjében. Anyám az első pillanattól, akárcsak Chíra László tanítóm, segítőkészséggel kísérte pályámat, amely tele volt tövissel és halálos zökkenőkkel. Egyedül bizony ezt a sivár fájdalmas utat meg nem tehettem volna. Emlékszem, mindig szerettem volna valami csodálatosat csinálni, alkotni. Agyagból szobrokat formáltam a padláson, majd rajzolni is kezdtem. Padlásunk tele volt agyagfigurákkal. Anyám és Chíra alakja, a Marci csodakapusban elevenedik meg. Ott van persze az apám is, de nagyon halványan. Ez érthető, nem ragaszkodtam úgy hozzá, mint anyámhoz. Apám igazán jó csak az édesanyámhoz volt. Ha valamelyikünk kikapott a nadHa búzakalász nem is lehetek mégis virítani szeretnék a mezőn izzón, vörösen mint a pipacs virítani szeretnék. rágszíjjal, akkor anyám egyetlen intésére, alig látható szemrezdülésére abbahagyta a további büntetést. Én a szíjjal sosem kaptam ki. Viszont tizenöt éves koromban, amikor aludni kellett volna mennem, olvastam és apám figyelmeztetését, hogy ne fogyasszam hiábavalóan a petróleumot, figyelmen kívül hagytam. Erre apám leszállt az ágyáról és pofonvágott. Ezt én soha el nem felejtettem és azt hiszem, ő sem felejtette el. Pedig ma már tudom, hogy neki volt igaza és talán éppen ezért oly nehéz arra a pofonra gondolnom. A FÄBRY-EMLÉKHÄZBAN Két napja, hogy Stószon jártam Fábry Zoltán rendbehozott lakásán, amely fénylett és ragyogott a tisztaságtól. Én mégis zavartan járkáltam egyik szobából a másikba, nem tudtam és nem is akartam leülni, hogy kipihenjem az út fáradalmait. Valahogy elégedetlen voltam magammal és a lakással. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Fábry ilyen nagy rend közepette meg tudta volna teremteni azt a finom és nemes rendetlenséget, amit az írói munka hagy maga után. Ezúttal nem a látogatói után ott maradt teli hamutartókra és sűrű cigarettafüstre gondolok, hanem a sok apró és nagy ceruzára meg tolira, amelyek körülvették, s amelyek közül mindig lendületes mozdulattal kiragadta azt a hegyes kis ceruzát, amelyre abban a pillanatban szüksége volt. Nem tudom, írt-e valaha Fábry azokról az apró hegyes kis ceruzákról és kopott radírgumikról, amelyeket ő úgy használt, mint a szegény ember a mindennapi ke
