Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - NAPLÓ - Szabó Béla: Ceruzajegyzetek

nyerét. Egy morzsa sem veszhetett kárba. Fábry a ceruzát is addig használta, amíg faragni tudta. Dolgozószobájának egy kicsit ceruzaszaga is volt, ahogy az elemi iskoláknak. Talán ez a ceruzaszag hiányzott most, ki tudja? .... talán a nyitott ablak, amint könyökével a párkányra támaszkodik és lesi az autóbusz utasait, köztük a vendégeit. Izgalom volt e várakozásban és ez az izgalom mindennél szebben fejezte ki Ady felejthetetlea költői sorát: „Szeretném, ha szeretnének”.

Hatvanötödik születésnapján meglátogattam és közöltem vele a jó hírt, hogy az Űj Szótól egy kényelmes fotelt kap, amelyben kipihenheti napi fáradalmait. A meglepő hírnek igen örült, arca sugárzott, ragyogott az elégedettségtől. S emlékszem, beszélgetésünk során mindig visszatért a fotelre, először egy magas támlást kért, aztán oldalt kényelmes támaszt, hogy kezét, könyökét lazán ott tarthassa, én meg minden kívánságára boldog igennel bólintottam.

És most, hogy a fotelra gondolok — már tudom, hogy mi hiányzik nekem az új lakásban. Fájt, hogy nem beszélhetek vele, nem mondhatom el neki azokat a híreket, amelyek elvitték hozzá az olvasók iránta érzett tiszteletét és ragaszkodást.

PÁRIZSRÓL

A múltkor, amikor Párizsból hazaérkeztem, a határon átestem a szokásos vám- vizsgálaton. A fejem fájt, amikor fülkémbe lépett egy ötven év körüli utas, aki kínos gonddal viselte öltözékét, mert kínos gonddal rejtegette ötven vagy hatvan esztendejét. Az utas egyébként igen élénken viselkedett. Ez abban is megnyilvánult, hogy a fülkében minden szomszédját megszólította, és kikérdezte, honnan jön, hová megy és nagy meglepetésemre mindenki úgy olyan tisztelettel felelt neki, mintha csak a tanítványa lett volna. Én is. .. Csak később, amikor bevallottam neki, hogy Párizsból érkezem, s ő erre válaszként azt mondta, hogy Párizs igen piszkos város ... hirtelen mintha ütést kaptam volna, amolyan figyelmeztetés félét, hogy kár beszélnem, inkább hallgassak. És én hallgattam is néhány percig, csak akkor szóltam újra, amikor már megnyugodtam egy kissé, és azt mondtam neki, hogy Párizs ilyen rideg és szigorú elítélése meglep, zavarba hoz, s alig tudok szót találni, mert én közel hat hétig voltam most Párizsban és soha egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy Párizs

piszkos. Sőt azt a kis szemetet, azt a néhány sodródó száraz, őszi falevelet amolyan ajándékfélének tekintettem, mintha valaki rózsákkal ajándékozott volna meg.

— 0 — mondta reménytelen hangon a kiváncsi utas — Önöknek minden szép és ragyogó, ami Nyugatot jelent.

— Mondja — fordultam feléje — volt már ön Párizsban?

— Nem, nem voltam — válaszolta kínos zavarral, — de oly megbízható barátomtól hallottam ezt a véleményt, hogy szavában nem kételkedem.

— Akkor, uram, én csak annyit mondhatok önnek, hogy Párizs nagyon szép és nagyon vonzó világváros, és nemcsak szórakozni lehet ott, hanem tanulni is. Nem szabad elfelejtenie, hogy Párizsban, a világon először igen kegyetlen körülmények között valósult meg a Kommün.

SOKOL

Most, hogy 75. születésnapját ünnepük, eszembe jut, hogy ő volt az a festő, aki 1945-ben vagy 1946-ban megbabonázott a képeivel. Nem hatottak soha még festő művei úgy rám, mint Koloman Sokol képei a kiállításán. Oly közel hozta a mexikói embert és vele a mexikói ember gyötrődését, apjának és nagyapjának földhözragadt szegénységét, mint senki más. Soha azokat a széles szalmakalapos mexikói munkásokat, lányokat és asszonyokat el nem felejtem.

Miközben szívdobogva jártam a képek között, arra gondoltam, hogy jó volna elmenni Sokolhoz és elbeszélgetni vele. 0 az a festő, aki vonalaival a szenvedés mélységét ábrázolja és tárja fel oly híven, hogy szívem erősebben vert, erősebben figyelmeztetett, hogy ott a távoli nép körében valami olyan történik az emberrel, aminek nem szabadna megtörténnie. Beszélni akartam ezzel a festővel, arra gondoltam, hogy bizonyára mond nekem valamit, ami írói fejlődésemet előbbre viszi, mert hiszen egyforma anyaggal, a szegénységgel dolgozunk. De nem mentem, nem mertem, valami visszatartott, attól féltem, hogy talán nem is mond nekem semmi fontosat. Bizonyára azt mondja majd, hogy a képei fontosak, a mexikói lányok és fiúk meggyötört arca, szája, szeme és görcsös meghajszolt tekintete mind-mind a szegénység borzalmas mélységére világít rá. Ennek ellenére — gondoltam magamban — az ember él és tavasszal úgy viselkedik, mint az orgonabokor, virágzik és kivirul, hogy végül még