Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Bodnár Gyula: Ki a hullámvölgyből

beszélnünk kell. Nem a mozgalom elhalásáról, hanem a megoldást sürgető tennivalókról, a mozgalom további fejlesztésének érdekében.

Az amatőr színjátszó mozgalomra mindenkor jellemző volt az ösztönösség. És amíg a falvak, városok zártabb közösséget alkottak, ebben az ösztönösségben volt valamiféle természetes rendszer, az emberek e téren mindig megteremtették, ami szükségletükre volt. De amikor a közösségek a termelési viszonyok megváltozásának, a társadalom- szerkezet átalakulásának következtében átrétegeződtek és nyitottabbá váltak, megváltozott az emberek életmódja, a falu és a város kulturális életének struktúrája is, majd változások történtek a mozgalmon kívül is. Továbbra is hatottak a természetes, ösztönös erők, de a csoportok már tervszerűen dolgoztak, központi irányelvek szerint. Mindaddig, amíg a fiatalok nem kezdték tömegesen elhagyni a falut. Ez az egyik oka annak az esetlegességnek, amely ma jellemzi a legtöbb csoport munkáját. Gyakori és általános panasz: nincs ki színdarabot játsszon. Akik ezt tudnák, főiskolákon, egyetemeken tanulnak, nagyobb városokban dolgoznak és legföljebb hét végeken járnak haza szülőfalujukba. A másik, ennél sokkal lényegesebb ok: nem korszerűen szervezett a mozgalom élete. Vagyis alig szervezettebb, mint a hatvanas évek elején, a színjátszáshoz szükséges művészi-szakmai-pedagógiai feltételek is keveset javultak. Kevés hnb-elnök, vezető beosztásban levő kulturális dolgozó és CSEMADOK helyi szervezet érdeke igazán, hogy jól dolgozzon a színjátszó csoport, amely igenis fontos szerepet tölt be, tölthetne be a falu közművelődésében. Kevés a képzett, a legújabb színházi törekvéseket, irányzatokat figyelemmel kísérő rendező és magyar előadó, szakember a dramaturgiai tanácsokban. Még kevesebb a tehetséges fiatal rendező, ezért is nem csoda, hogy alig akad figyelemre méltó kezdeményezés. És itt eszembe jut az iskola, ahol következetesebben, több gonddal kellene foglalkozni a színjátszással, meg kellene szerettetni az emberekkel, utánpótlást nevelni a mozgalom számára. Egy-két biztató kísérlettől eltekintve sajnos gyermek- és diákszínjátszásunk sem korszerűsödött, s hogy létezik és. itt-ott mégis vannak látható eredményei, inkább a lelkes pedagógusnak köszönhető, mint a hozzáértőnek. A közöny miatt és a hatékony támogatás hiányában sok helyütt csak nagy erőfeszítések árán sikerül létrehozni egy-egy előadást, amely aztán — ahogy mondani szokták — úgy is néz ki.

Visszakanyarodva a mozgalom egészéhez, érdekes az is, hogy míg másutt közeledik: egymáshoz az amatőrszínház és a kisszínpad (a pódiumjáték), és mind gyakrabban ős eredményesebben élnek egymás eszközeivel, egymást táplálják, nálunk ez nem tapasztalható. Ha nyitottabb lenne a mozgalom, ha lenne néhány magas színvonalat képviselő, bátran kísérletező jelleggel működő amatőrszínházunk (bátrabb, s jobb, mint az; egyébként tiszteletet érdemlő komáromi, érsekújvári, lévai, füleki, dunaszerdahelyi, rozsnyói, vágkirályfai csoport), nemcsak nemzetiségünk — ma szegényes — színházi ellátásából vállalhatna részt, hanem értő, korszerűbb ízlésű közönséget is nevelhetne a hivatásos Magyar Területi Színháznak és Thália Színpadának. Ehhez azonban az eddiginél jóval nagyobb anyagi és erkölcsi támogatásra és hivatásos vezetőkre van szükség. Szlovák, cseh, magyarországi vagy más külföldi amatőrszínházaknál hasznosítható tapasztalatokat szerezhetnének rátermett fiatal rendezők, ha a CSEMADOK Központi Bizottsága vagy a Népművelési Intézet, esetleg más szerv tanulmányútra küldené őket, hogy ne csak a saját, begyepesedett portánkról szemeljünk.

Vissza kell nyernünk az amatőr színjátszás vonzerejét, elsősorban átgondoltabb, hatékonyabb és felelősségteljesebb szervezőmunkával. Ebben a munkában nekünk, újságíróknak, színikritikusoknak is részt kell vennünk. Sajnos, eddig jóformán semmit nem tettünk ezért a mozgalomért, azon kívül, hogy bemutattunk néhány csoportot. Még az élcsoportok munkája iránt sem érdeklődtünk, ha hívtak, se mentünk el a bemutatókra. Évenként egyszer jutnak eszünkbe, mikor látjuk e csoportokat a Jókai-napokon. Az a néhány sor, ami aztán az összefoglalókban megjelenik munkájukról, kevés. Hogy a jövőben esemény legyen egyik-másik amatőr csoport bemutatója, hogy az egész mozgalom izmosodjon, megtartó szerepet is erőteljesebben játszhasson nemetiségi életünkben, gyakrabban kell ráfigyelnünk, segítenünk.