Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Bodnár Gyula: Ki a hullámvölgyből
KI A HULLÁMVÖLGYBŐL Nemrégiben lelkesen és büszkén beszéltem vajdasági újságíró barátomnak arról, amiről pedig nemigen szoktam lelkesen és büszkén beszélni: amatőr művészeti mozgalmunkról. Hozzá kell azonban tennem, könnyen szárnyalhatott a hangom, barátoméknál ugyanis jóval kevesebb amatőr csoport működik, mint nálunk, s azért nem dicsekedhetett olyan nemzetiségi fesztiválokkal, seregszemlékkel, mint én. Beszélgetésünk közben gyakran •elcsodálkozott, elismerőn bólintott, majd megjegyezte: ezek szerint nálatok van tömegbázisa az amatőr művészeti mozgalomnak. Van, mondtam, és arra a sok-sok ezer emberre gondoltam, akik az utóbbi három évtizedben tehetségükhöz, erejükhöz és a lehetőségekhez mérten igyekeztek megízesíteni önmagukat, művelődni, szórakoztatni, egybetartani és erősíteni közösségüket. Akárcsak elődeik. Ez a nép minden időben hajlamos volt a jóra, érzékeny a szépre, meg se várta a tavaszt, körbeállt a réten, hóhullásban táncolt az óriásfa alatt. Nemcsak a fájdalom, az öröm is közös volt. Ha akadt ember, nagy képzeletű, vezetőnek is alkalmas, cso- íportot verbuvált — és alkotni kezdett, még a tanyán, ponyvasátor alatt is. Szereplőkben sem volt hiány. Aztán lassan megmozdult a falu, elindult a város felé, és mert a városkapukat régen lerombolták, álljt se parancsolt senki, az emberek bevonultak a gyárakba, üzemekbe, hivatalokba. S azóta minden nap jönnek-mennek, ingáznak a falu és a város, az otthon és a munkahely között. Mozgásban van tehát a nép. Ezek ellenére van tömegbázisa amatőr művészeti mozgalmunknak, ha e mozgalom egészét tekintjük. Tágabb történelmi-gazdasági-társadalmi-nemzetiségi összefüggésekben kellene vizsgálni, hogy milyen ma ez a tömegbázis, mit és hogyan lehet rá építeni, képes-e még az amatőr művészeti mozgalom minden területén újítani, korszerű eszközökkel új értékeket teremteni. Vizsgálni nincs szándékomban, de említenem-érinte- nem kell ezeket a kérdéseket, mert megkerülhetetlenek, különösen színjátszó mozgalmunkkal kapcsolatban, amelyekről alább szeretnék röviden szólni. Előrebocsátom mindjárt, nem értek egyet azokkal, akik szerint az amatőr színjátszás :ideje lejárt, az évszázados hagyományokra visszatekintő mozgalomnak ma már nincs jelentősége, s nincs jövője. Bár a mozgalom jelenlegi helyzete őket látszik igazolni. Sőt, a számok is. 1963-ban színjátszó csoportjaink 1744 előadást tartottak, 436 000 néző •előtt; 1972-ben már csak 478-at 119 000 néző előtt, (A CSEMADOK 25 éve, Madách, 1974, 208—209. old.) Azaz tíz év altt majd negyedére csökkent az előadások száma, körülbelül ugyanennyire a nézőké. Am ebből azonban az is kiderül, hogy az érdeklődés nem csökkent. S ez az érdeklődés, no meg a természetes emberi vágy, hogy szerepeljünk, kifejezzük önmagunkat és fejlesszük közösségünket ebben a formában is — még nagyon sokáig fogja éltetni a színjátszó mozgalmat, főként falvainkban. A televízió korában is. Tudom és tapasztalom is, hogy a csoportok száma szintén csökkent, nincsenek a kezem ügyében pontos kimutatások mennyivel. (Tavaly körülbelül 120 volt a számuk). De ha volnának is statisztikák, nem sokat olvashatnánk ki belőlük, mert ezek a számok évadról évadra változnak, kevés a rendszeresen működő csoport, nagyobb részük egy idő után fölbomlik, aztán egy vagy több év múlva újraalakul, aszerint, hogy milyenek a szubjektív és objektív feltételek És itt kezdődnek a problémák, amelyekről Jegyzetek amatőr színjátszásunkról Bodnár Gyula
