Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Gágyor Péter: Táncszínház
TÁNCSZÍNHÁZ Tudom, a cím alapján szinte mindenki a balettre gondol, pedig néptáncról lesz szó a továbbiakban, s nem pedig a klasszikus kőszínházi táncművészetről. Néptánc, sőt paraszttánc! — még a kultúrszomjas közönség is alig leplezi fintorát.. . Akik nem ismerik, illetve félreismerik a néptáncot mint művészetet, mint formanyelvet, mint dramaturgiai mondanivalót kifejezni tudó eszközt, legyintenek a táncszínház és a néptánc számukra kényszerűnek tűnő házasságára. A népművészet reneszánszáról már tudjuk, hogy nem csupán szalmaláng, nem csupán fellobbanás, hanem valami hasonló jelenségről van szó, mint Bartók és Kodály idejében a népdal kapcsán. Üj művészi kifejező eszköz keresi és találja meg — ha nehézkesen is — a sok elutasítás, meg nem értés közepette színházi polgárjogait, amely mindenképp több a színpadi deszkák porát felverő izzadt férfi duhajkodásánál és sikoltozó, pörgő-forgó lánykoszorúnál. A néptánc problematikájának több vetülete van, mintsem gondolnánk. A néptáncmozgalom fejlődésének történeti képződményei, melyek nagymértékben meghatározták a színházi szakemberek elutasító hozzáállását, a mozgalom előtti időkre vezethetők vissza. A verbalizmusok polgári színháza nemcsak a közönséget mint közösséget idegenítette el passzív nézővé, hanem a színpadi mozgást is a minimumra csökkentette. Azonfelül, hogy a magyar színház még ma is magán viseli az efféle konzervativizmus jegyeit, esztétikai programjában is elzárkózott a rusztikus paraszti kultúrától, s ha népábrázolásra volt szüksége, olyan tévedésekbe esett, mint a Petőfit megcsúfoló „pásztorok királya” vagy a még rosszabb népszínművek göregábori figurái. Sőt még Tamási Áron Énekes madarában is olyan „egyéni” rendezői ötletekkel találkozott a 30-as évek nézője, hogy fenyőszagot permeteztek szét a nézőtéren. Németh László a két világháború közti színikritikáiban nem véletlenül fakadt ki a hamis parasztábrázolás ellen, élethű szerepek helyett karikatúrákat látva a színpadon. A színházi ízlés haladó része még Bartók és Kodály után sem fordult a néptánc lehetőségei felé, mivel nem tudta (nem tudhatta) megkülönböztetni a kávéházi csárdástól, a csitt-csak-rózsám hejde- magyarkodó giccsparádéjától. A két világháború közti néptáncmozgalom, a „gyöngyös bokréta” jó szándékaiba is sok — a rosszból még a kevés is sok — konkoly, álnéptánc került a megvalósuláskor. A felszabadulás utáni évek nagy néptáncmozgalma ;s sok vegyesértékű produkciót, sőt áramlatot teremtett és sajnos, minden tudományos és néprajzi előképzést nélkülözött. így alakultak ki az olyan műsorok, melyek ugyan (zömmel) néprajzi anyagból épültek, de igazi értékek hordozóivá nem válhattak. Olyan műsorok voltak ezek, mintha valaki népi motívumokból nem szőttest vagy varrottast, hanem falvédőt vagy illusztrált háziáldást szerkesztett volna. Gondoljunk csak a cselekményes táncok hőskorára [sajnos, ezek divatja a színpadon még ma is visszavisszatérő rossz jelenség), amikor a paraszttánc népfigurák mozdulataivá szegényedett, elvesztve ezáltal minden sajátságát, önkifejező erejét. Ezzel valamiféle csizmás és vise- letes revű és balettkeverék teremtődött. E stílussal kapcsolatos történeti (és sajnos még ma is élő) nézetkülönbségek mellé odacsíitolható a szakemberek véleménykülönbsége is, mely szinte a pártszakadás szimp- tomáit viseli magán. Míg az előbbi eltérő nézetekre „a kontárság mentsége”[?) hozható fel, az iménti alkotók és szakemberek két merőben elhatárolható csoportra oszlanak. Egyrészt az „autentistákra”, a néprajzi autentikusságot szinte törvényekkel védőkre, akiknek tudományos elfogultságuk (mely a tudomány szempontjából jogos és Gágyor Péter
