Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ág Tibor: Az énekkari mozgalom jelenlegi helyzete és problémái

tárgyalja ezt a kérdést. Voltak a múltban olyan versenyek, ahol a bíráló bizottság tartózkodott a rangsorolástól. Az oklevelekre is ez került: a legjobb műsorösszeállításért, a tiszta éneklésért stb. A szervezők ezzel talán nem akarták kedvét szegni a kórusoknak vagy a karvezetőknek. De egyúttal a részletes szakmai értékeléstől is eltekintettek. Pedig ha azt akarjuk, hogy kórusaink művészi színvonala emelkedjék, feltétlenül meg kell mondanunk a kórusok hibáit. S nemcsak nagy általánosságokban, hanem részleteze is. Az egyes kórusok rangsorolása véleményem szerint akkor egészséges, ha a bíráló bizottság ítélete objektív. A szlovák kórusoknál az utóbbi években e téren az a gyakorlat, hogy a bíráló bizottság hangfelvételek alapján végzi az értékelést, anélkül hogy tudná, melyik kórus produkcióját hallgatja. Az ilyen gyakorlat legalább részben biztosítja a bizottság objektivitását.

Az énekkari mozgalom teljes kibontakozásának legfőbb akadálya egy olyan szervnek a hiánya, amely képes volna összefogni és irányítani az egyes kórusok munkáját, s amely nemcsak a karnagyokkal, hanem a kórusok társadalmi vezetőségével is állandó kapcsolatban lenne. Létezik ugyan a Népművelési Intézet és a CSEMADOK KB mellett egy Központi Tanácsadó Testület, de ez csak néhány karnagyból áll. Mivel pedig nincs minden járás képviselve benne, így ennek a testületnek nem lehet áttekintése országos viszonylatban az énekkarok működéséről.

Mindkét említett intézménynek van hivatásos dolgozója, akinek munkakörébe tartozik az énekkarokról való gondoskodás. Ugyancsak minden járási népművelési központnak van énekkari szakelőadója. Ezeknek a hivatásos dolgozóknak s a karnagyoknak kellene tehát irányítaniuk az énekkari mozgalmat. Az az érzésem viszont, hogy mindez kevés. Van azonban e téren egy olyan jelentős tartalékunk, amellyel mindeddig még nem számoltak. Az egyes énekkarok társadalmi vezetőségeiről beszélek, amelyek nagyon sokat tehetnének énekkari mozgalmunk teljes kibontakozása érdekében. Szükséges lenne továbbá a sajtóban és a Csehszlovák Rádió magyar adásában mielőbb megteremteni egy olyan fórumot, amely következetesen és rendszeresen tájékoztatná a közönséget kórusaink életéről és tevékenységéről.

Sok tennivalónk lenne még, s hogy magasabb művészi szintre emelhessük kórusainkat, ahhoz nemcsak pénz kell. Mindenekelőtt arról van sző, amit Kodály Zoltán mondott: „Nem kell hozzá más, mint néhány énektanár, aki déli harangszókor nem dobja vissza a maltert a vakolóládába. Akinek lelki szükséglete az a kis munkatöbblet, amire hivatala nem kötelezi, de ami éppen a hivatalos munka ízét, lelkét, értelmét adja meg.” (Kodály Zoltán: Gyermekkarok. Visszatekintés I., 1929, 45. old.)