Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Ág Tibor: Az énekkari mozgalom jelenlegi helyzete és problémái
Äg Tibor AZ ÉNEKKARI MOZGALOM JELENLEGI HELYZETE ÉS PROBLÉMAI Amikor az Irodalmi Szemle szerkesztősége felkért, hogy írjak kóruskultúránk jelenlegi helyzetéről és problémáiról, őszintén megvallom, azon gondolkodtam, hogy érdemes-a erről írni. Mit változtathat ez az írás a helyzeten, hisz már sok hasonló cikk, sőt cikksorozat jelent meg erről folyóiratainkban. Igaz ugyan, hogy ezek az írások többségben dicsérő hangon és csak nagy általánosságban foglalkoztak a kórusok munkájával. Nagyon ritka a bíráló cikk. Talán azért, mert akik bírálni tudnának, nem szeretnek írni, vagy pedig azért, mert nem illik bírálni azt, ami még gyenge, s amiből oly kevés van; nem szabad letörni a kórusok és karvezetők lelkesedését. Azok, akik kórusokban énekelnek, vagy maguk is karvezetők, ismerik a problémákat. El is mondják a különböző összejöveteleken. De a problémák felvetése csak az első lépés. A diagnózis megállapítása nem elegendő ahhoz, hogy a beteg meggyógyuljon. Lesz-e nálunk olyan intézmény, ahol egy-egy dalostalálkozó vagy fesztivál után, nemcsak a szépről, a jóról, az eredményekről beszélünk, hanem arról is, hogy hol szorít a cipő? De nemcsak mi, csehszlovákiai magyarok érezzük, hogy a zenei nevelés és a zenei élet nálunk nem olyan eredményes és nem olyan virágzó, mint amilyennek lenni kellene. Szlovák részről — hogy csak két esetet említsek — 1963-ban a Szlovák Zeneszerzők Szövetségének „Slovenská hudba” című folyóirata egy teljes számát az iskolai zenei nevelés problémáinak szentelte. A „Rytmus" című népművészeti lap pedig 1976. évi 6. számától kezdve 18 folytatásban közölte Dr. Tibor Sedlický cikksorozatát (K súčasným problémom zborového spevu na Slovensku). Ha elemezni akarjuk a csehszlovákiai magyar karéneklés jelenlegi helyzetét, ezt csakis országos viszonylatban tehetjük, összehasonlítva a szlovák kórusok helyzetével és problémáival. A karéneklés hagyománya nálunk már több mint százéves múltra tekint vissza. A csehszlovákiai magyarok az első köztársaság idején is aktívan kivették részüket a karéneklésből. Erről több emlékezetes dalostalálkozó tanúskodik, amelyeken az egyházi kórusok mellett számos munkásdalárda is fellépett. A felszabadulást követő első években ugyan elnémultak kórusaink, de a februári győzelem újból lehetővé tette a magyar kórusok tevékenységét. Nincs szándékomban történeti áttekintést adni kórusaink tevékenységéről. Az eddig elért eredményeket sem akarom kisebbíteni, hiszen hazai magyar énekkari kultúránk az elmúlt évek során sokat fejlődött, nemcsak meny- nyiségileg, hanem minőségileg is. Azonban mi, akik hosszú évtizedek óta dolgozunk kórusokkal, tudjuk, hogy a sikerek mögött mennyi probléma, buktató, keserű kudarc is rejlik. Tudjuk azt, hogy sok minden másképp is lehetne, ha a karéneklés valóban mozgalommá fejlődne. Ha még több és jobb kórusunk lenne. Ha az anyagi támogatás mellett több erkölcsi támogatást kapnánk. Az Öntevékeny Művészeti Mozgalom 1977-ben Léván megrendezett II. Konferenciáján Dr. Jozef Mravík, az SZSZK művelődésügyi miniszterének helyettese, beszédében többek között ezeket mondotta: „Nagyon fontos, hogy a műkedvelő művészi tevékenység sokoldalú támogatása és fejlesztése mellett egyre fokozottabb igényeket támasszunk nemcsak a műsorpolitika, hanem az előadás, az interpretálás művészi színvonala szemszögéből is. Ugyanis a művészet — legyen szó akár hivatásos, akár műkedvelő művészetről — mindig művészet marad. Csak az igazi, értékes művészet képes hatást gyakorolni az emberek gondolkodására és érzelmeire, csak az igazi művészet nyújthat
