Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Kulcsár Ferenc: Az amatőr művészeti mozgalom
Körülbelül 150—200 éve, a kapitalizmus kialakulásának kezdetével fokozatosan megszűnt a művészet alkotói és befogadói között a mély és természetes kapcsolat, pontosabban a művészet megalkotása és befogadása között űr támadt, mely egyre nagyobbá vált és egyre nagyobb hiányokat okozott a társadalmak kulturális életében. A következmény: a kapitalizmus kitermelte, megteremtette a giccset, a giccsnek hihetetlenül nagy változatát és mennyiségét, s a tömegek, a befogadó sokaság egyre nagyobb mértékben élni is kezdett a giccsel — hol kérkedőn, hol magatehetetlenül. A szocialista társadalom, a szocialista kultúra egyik jelentős és sürgető feladata, hogy ezt az állapotot fokozatosan megszüntesse, s magasabb szinten, szükségszerűen bonyolultabb módon újra megteremtse az ősi egységet, fokozatosan és komplex módon közelítse- a társadalom tagjait a magas rendű kultúra megismeréséhez, befogadásához. S mivel a gyakorlat igazolása szerint a művészetekkel aktívan is foglalkozók nagyobb mértékben, gyorsabban, könnyebben és hatékonyabban fogadják be a magas szintű műveltséget, mint azok, akik sohasem próbálkoztak például festéssel, versírással, muzsikálással, színjátszással, célunk csak egy lehet: minél szélesebb alapokon megteremteni az amatőr művészeti mozgalmakat. Képletesen szólva: a kúp csúcsa annál magasabbra emelke- dik-emelhető, minél nagyobb az alapjának a kerülete, vagyis ha a társadalom minél több tagja gyakorolja — legalább elemi fokon — a művészetek valamelyik válfaját, annál nagyobb, mélyebb a magas rendű művészeteknek a társadalomra, a társadalom tagjaira gyakorolt hatásfoka. Társadalmunkban ma két formában történik a művészet elemi formáinak az elsajátítása, tanítása és gyakorlása. Egyik az iskolarendszeren belül valósul meg, az alap- és középiskolákon kívül rajziskolákban, zeneiskolákban; a másik az amatőr művészeti mozgalmakon belül. 3 Bizonysággal elmondhatjuk, hogy az ország lakosságának legalább a fele végez ilyen vagy olyan esztétikai tevékenységet, vagyis valamilyen módon gyakorolja a művészetet — természetesen a lehető legtágabban értelmezve, ide sorolva az amatőr szakkörökben tevékenykedőkön kívül az otthon művészkedőket, hangszereken játszókat, irodalmá*’- kodókat, fotózókat, barkácsolókat, társasági táncokat gyakorlókat — hiszen ezeknek a tevékenységeknek esztétikai vonatkozásaik vannak, tehát a művészeti ízlés társadalmi, sőt egyetemes fejlődésének szempontjából nézve — ha nem is értékük szintjében — sajátosan a nagy művészetekhez kapcsolódnak. Nyilvánvaló tehát, hogy a hivatásos művészet iránt a társadalomnak ez a meghatározó rétege — zömében fiatal korúak — érdeklődik elősorban: ők alkotják a közönséget, ők erősítik a művészetek hatásfokát a társadalomra, ezért hatósugarának egyre nagyobb kiterjedése egyenes arányban áll az amatőr művészeti mozgalmak fejlesztésével. Amatőr képzőművészeink például, mint ismeretes, rendszeresen kiállítanak országszerte: a kisebb, helyi, egyéni vagy csoportos kiállításoktól kezdve a járási, kerületi szerepléseken keresztül egészen az országos rendezvényekig, sőt, nemzetközi tárlatokon is szerepelnek műveikkel. Helyes-e egyáltalán képzőművészkedésre ösztönözni őket, nem volna-e okosabb, célszerűbb csak a hivatásos művészetek helyes látására és megítélésére nevelni-tanítani őket — teszik fel olykor egyesek a kérdést. De ezek megfeledkeznek egy fontos összefüggésről: a látáskultúra fejlesztése és a képzőművészet amatőr szinten való gyakorlása nemhogy kizárná, ellenkezőleg, mindennél hatékonyabban erősíti egymást. Mert az emberek nem parancsra, mégcsak nem is buzdításra kezdenek rajzolni, festeni, írni, énekelni, hanem azért mert természetes emberi igényüket ilyen módon elégítik ki, azaz életük szerves részének tartják-érzik ezt a tevékenységet. Különben is, ha maguktól kezdtek el bármilyen művészeti tevékenységet, az eltanácsolok óhajára vagy parancsára nem fogják munkájukat abbahagyni. Rontanák a közízlést, ha rossz műveket alkotnak és állítanak ki s tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy az bizony megtörténik. Tehát — és mégis: az okosság, a szocialista magatartás útja: támogatni őket, hogy minél magasabb színvonalon dolgozhassanak, megfelelő feltételeket kell teremteni a számukra, hogy minél tartalmasabb, mélyebb emberi élményhez jussanak. 2
